UTAZÓ NÖVÉNYEK
A növényeknek nincs se lábuk, se izmuk, mégis jönnek-mennek, utaznak. Nézzük, hogyan!
Rengeteg növény szaporodik magokkal, amelyek csak akkor jönnek létre, ha virágpor (pollen) kerül a bibére. Sokszor szél viszi a virágport egyik virágtól a másikhoz. S miként a szelek útján néha még az afrikai finom, szemcsés homok is eljut hazánkig – átrepülve az egész Földközi-tengert –, a parányi pollenszemeket is akár többszáz kilométeres távolságra elviszi a légáramlás.
Sok növény a rovarokra bízza a pollen-szemek utaztatását, s így a beporzást. Rengeteg trükk alakult ki az évmilliárdos fejlődés folyamán, hogy a virágból nektárt szívogató rovar ne csupán véletlenül vigye magával a pollenszemeket. Az egyik virág ragadós csomagokat készít a pollenszemekből, a másiknak az alakja olyan, hogy a virág mélyén lévő nektárért nyomakodó rovar nem is tudja kikerülni, hogy rákenődjön a virágpor a szőrös testére.
Vannak vízbeporzású növények is. Egyeseknél a virágok kinyúlnak a vízből, s a virágpor-szemek a vízen úszva jutnak el a bibékhez. Másoknál bent, a vízben történik ugyanez. Ilyen pl. a tavakban (és akváriumokban is) gyakori tócsagaz, amelynek vízalatti virágjaiból kibújó pollenszemek a vízfelszín alatt apró csomagokba tömörülnek, aztán szép lassan süllyednek, s ha szerencséjük van, éppen egy alattuk lévő bibén tapadnak meg.
A megtermékenyítés lényege, hogy a pollenben lévő hím ivarsejt és a bibe tövében lévő nő ivarsejt (petesejt) egyesül, majd belőlük fokozatosan kifejlődik a növény magja. Ha a mag jó körülmények közé kerül, kicsírázik, s kifejlődik belőle egy újabb növény. Vagyis szaporodás történt. Nem előnyös azonban, ha az új egyed ugyanott fejlődik ki, ahol az eredeti egyed van, hiszen akkor az utód is fogyasztja a rendelkezésre álló anyagi erőforrást, s kevesebb jut az „öregnek”. Ezért hosszú évmilliók alatt a növények döntő többsége olyanná fejlődött, hogy a magja távol kerüljön tőle.
A legegyszerűbb megoldás, hogy amikor érnek a kis növényben a magok, megnyúlnak az ágak, s így messzebbre potyognak ki. Ezzel persze csak arasznyival kerültek távolabb az anyanövénytől, de az is számít. A nenyúljhozzámnak parányi, borsóhüvely-szerű a termése. Ha már érettek a kicsiny magok, a hüvely két fele enyhe érintésre is elválik egymástól, mindkettő szemvillanás alatt spirálisan föltekeredik, s ezzel a lendülettel messzire kihajítják a magokat.
Ez már több arasznyi nyereség.
Még ennél is hatékonyabb, ha egy magnak – oldalt vagy körben – van valamilyen vékony szárnya, s azzal pörögve, lassan esik le. Így akár több méterrel arrébb is landolhatnak. Ilyen a különböző juharfák pörgője, a gyertyán, a kőris vagy a – sokfelé tévesen ecetfának mondott – bálványfa termése is.
Egész más megoldás fejlődött ki pl. a bojtorjánnál (aminek a terméscsomóját gyakran bogáncsnak mondjuk). Horgocskákban végződő nyúlványaival beleakaszkodik a ruhánkba, s így akár 10–20 kilométert is utazik. (A horgocskás bogáncs-technikát utánozza a tépőzár.) Ugyanezt a potyautas módszert használja az apróbojtorján és a ragadós galaj is. A vadon élő szőrös állatok hosszan utaztatják a bundájukba akaszkodott bojtorján-magokat; vagyis terjesztik a bojtorjánt.
A nyárfán, fűzfán élősködő fagyöngy – főleg ősszel-télen – könnyen felismerhető, mivel örökzöld, s a kopár fán jókora, feltűnő zöld gömbként díszlik. Úgynevezett fél-élősködő, ugyanis csak a gazdanövény által a talajból felszívott vizet és oldott nyersanyagokat használja, de saját testének anyagait abból már maga készíti. A gazdanövény tehát csak az élősködőgyökereit helyettesíti. Amely fán van fagyöngy, azon majdnem mindig több is van. A fagyöngy bogyója (amely gyengén mérgező, viszont értékes gyógynövény) a madarak számára ehető. Viszont ragacsos, ezért a bogyókat falatozó madárnak gyakran kívülről is ráragad a csőrére egy-egy bogyó. És – mielőtt tovább repülne egy másik fára – jobbról-balról fenő mozdulatokat végezve egy ágon letisztítja a csőrét. S a fagyöngy ezzel célhoz is ért, hiszen ahol a magja az ághoz ragadt, már eresztheti is befelé a nedv-elszívó gyökereit, fejlődni kezd egy újabb fagyöngy-gömb – ugyanazon a fán.
Lassan, nemzedékek alatt még egy erdő is arrébb költözhet. Ha egy magas hegyi bükkösben elindulunk a turistaúton lefelé, előbb-utóbb azt látjuk, hogy fokozatosan ritkul a bükk, s helyette tölgyek veszik át az uralmat, mert lefelé lassan emelkedik az átlaghőmérséklet, s az a bükknek már nem jó, de a tölgynek igen. A bükkös zónától fölfelé menet viszont általában fenyvesbe érkezünk. A globális melegedés miatt hazánkban lassan emelkedik az éves átlaghőmérséklet. Ahol ma vegyesen tölgy is, bükk is van, ott az évek múlásával egyre inkább csak a tölgymakkokból fejlődnek fák, a bükkmagokból nem. Vagyis feljebb tolódik a hegyen a két zóna határa. Amikor Európában jó tízezer évvel ezelőtt vége lett a jégkorszaknak, és melegedés indult, ehhez hasonló költözések történtek minden hegyoldalon.
Külön története van a sok-sok növényi jövés-menésnek, amely emberi tevékenységhez kötődik. Szándékos közreműködésünkkel költözött Amerikából Európába a kukorica, a paradicsom és a krumpli; és szándékosan létesültek gyönyörű arborétumok is. Ugyanakkor véletlenszerűen, valamilyen megrendelt rakomány ládái közé keveredve jött hozzánk a parlagfű, amelynek pollenje sokaknak okoz allergiás problémát.