FÁJ A GILISZTÁNAK, HA AZ ÁSÓ KETTÉVÁGJA?

Azt szoktuk mondani, hogy öt érzékszervünk van: szem, fül, orr, nyelv és bőr. Az első négynek egyértelmű a feladata: szemünk fényt, fülünk hangokat, orrunk szagokat, nyelvünk ízeket érzékel. A bőr működése azonban már nem ilyen egyszerű. Bőrünk többféle érzékelés szerve. Ezzel tapintunk, ezzel érzékeljük a hideget és a meleget, a viszketést, a csiklandozást; és a fájdalmat is. Öt érzékszervünkkel tehát ötnél jóval többféle környezeti hatást érzékelünk.

Az sem teljesen igaz, hogy öt érzék-szervünk van. Hiszen érzékeljük például testünk helyzetét, vagyis behunyt szemmel is meg tudjuk mondani, hogy álló vagy fekvő helyzetben vagyunk-e, pedig erre a felsorolt érzékszerveink közül egyik sem alkalmas. Van viszont egy éppen erre szakosodott érzékszervünk, csakhogy az kívülről nem látszik. Bent van a fejünkben, a belsőfülben, a dobhártya mögött. Ez az úgynevezett zsákocska. És mellette vannak még félkör alakú csövecskék is – a három félkörös ívjárat –, amelyekkel fejünk elmozdulását, az elmozdulás irányát és gyorsaságát érzékeljük. Vagyis erős leegyszerűsítés azt mondani, hogy csupán öt érzékszervünk van.

Nézzük a fájdalmat! A fájdalom érzékelése alapvetően más, mint a többi. Arról értesít, hogy valamilyen hatás már olyan erős, hogy ártalmas a testünk számára. Ha növeljük a simogató tapintás erősségét, egy határ fölött fájdalmat érzünk, mert az erős nyomás már roncsolja a sejtjeinket. A fülsiketítő erejű hang is fáj; ilyenkor nem arra figyelünk, hogy milyen üzenete van számunkra a hangnak, hanem csak arra, hogy fáj, mert károsítja fülünk valamely részét. A hideg érzetének is vannak fokozatai; ami nagyon picit hideg, akár még kellemes is lehet; de ha annyira hideg, hogy károsulnak miatta a sejtjeink, nem hidegséget érzünk, hanem fájdalmat. Ezért a -200 fokot sem nagyon hidegnek, hanem égetően fájónak érezzük. És ugyanez van – fordított irányban – a meleggel is.

A fogfájás is annak a jele, hogy valamitől károsodnak a sejtjeink. Amíg a kórokozók hatását fékezni tudják a szervezet védekező rendszerei, addig nincs fájdalom. De ha a baktériumok „győznek”, a hatásukra elkezdenek szétesni a sejtek. És ez már fáj. Minthogy bármelyik szervünkben lehetséges sejtkárosodás, érthető, hogy fájdalomérző idegvégződések nemcsak a bőrben vannak. Például az izmok is fájhatnak, ha megsérülnek.

Érdekes, hogy bár a szagok és ízek lehetnek kellemetlenek – még akár bántóak is –, de fájdalmat nem váltanak ki.

A fájdalom rossz érzés. De akkor mire jó? Mi az értelme? A fentiekből is kiderül, hogy a fájdalom valamilyen veszélyre figyelmeztet. Képzeljük el, mi lenne, ha nem éreznénk semmiféle fájdalmat. Nem vennénk észre, hogy a fűrésszel már az ujjunkat is vágjuk, vagy hogy óvatlanul beleléptünk a tábortűz parazsába. Létezik ilyen ritka betegség. Legendás római hős volt Mucius Scaevola (ejtsd: múciusz szcévola), aki, amikor elfogták, az ellenség vezérét azzal döbbentette meg, hogy hősiességét bizonyítandó beletartotta kezét a tűzbe, és a szeme sem rebbent, miközben égette a láng. Ma már valószínűnek tartjuk, hogy nem a hősiessége, hanem ez a betegség tette alkalmassá erre.

Nehéz és bonyolult kérdés, hogy vajon az állatok is éreznek-e olyan fájdalmat, mint az ember. És ha igen, melyek ezek az állatok?

Közelebb kerülünk a válaszhoz, ha előbb megértjük, hogy az emberi fájdalom hogyan jön létre.

Fájdalomérzetünk kialakulásának útja, hogy először nagyon erős inger éri a bőrünkben vagy más érzékszervünkben a fájdalomérző idegvégződéseket. Onnan az idegeken és a gerincvelőn keresztül az agy mélyebb rétegeibe jut a fájdalom jelzése; majd tovább az agykéregbe. Az agykéreg agyunk vékony külső rétege; ez a legbonyolultabb agyi működések – gondolkodás, emlékezés, fantázia stb. – helye. Itt tudatosul bennünk, hogy valami fáj, és e nélkül nem társulna az érzéshez szenvedés.

Jogos a kérdés, hogy ha egy állatnak nincs agykérge – vagy van, de nem olyan fejlett, mint az emberé –, akkor érez-e egyáltalán fájdalmat, és szenved-e tőle. Szenved-e a kutya, amikor csonkolják a farkát; a disznó, amikor a böllér szíven szúrja; a tőkehal, a homár vagy az éticsiga, amikor forró vízbe dobják; fáj-e a földigilisztának, ha az ásóval kettévágjuk? A kutya és a disznó esetében tudjuk a választ: igenis, szenved. Nyüszítésével, visításával jelzi, hogy fáj. De ez érthető is, mivel az emlősállatok agykérge hasonlóan fejlett, mint az emberé. Jogos tehát, hogy állatvédelmi okokból ma már tilos a disznót kábítás nélkül levágni. Ha már kioltjuk az életét, legalább minél kevesebb szenvedést okozzunk.

A halak esetében bizonytalanabb a válasz. Egy halnak sokkal egyszerűbb, fejletlenebb az agykérge, mint az emlősöké. Ezért azt gondoljuk, hogy nem, vagy csak kicsit szenved. Ez azonban a mi emberi gondolkodás szerinti föltételezésünk. Hiszen az, hogy nem tudja – legalábbis számunkra érthetően nem tudja – jelezni sem arckifejezéssel, sem hanggal, hogy fájdalmai vannak, még nem jelenti, hogy nem fáj neki semmi.

Kísérleteket is végeztek a halak fájdalom-érzékelésével kapcsolatban. Azt tapasztalták, hogy vannak bizonyos viselkedési formák, amelyek akkor jelennek meg, ha előtte durva – tehát föltehetően fájdalmat okozó – behatások érték őket. Ha viszont ugyanakkor erős fájdalomcsillapító szert is beadtak nekik, nem jelentek meg ezek a viselkedési formák. Ebből arra következtethetünk, hogy talán mégiscsak szenvedést okoz náluk is a durva behatás. Fenti kérdésünkre tehát az a helyes válasz, hogy valószínűleg a halak is éreznek fájdalmat, de föltehetően másfélét, mint mi.

És mi a helyzet a homárral, amely nem is gerinces, hanem rák, tehát ízeltlábú (mint a rovarok)? Az ízeltlábúak idegrendszere egész másképp épül föl, mint a gerinceseké; nincs is agykérgük. Svájcban mégis hoztak nemrégen egy rendeletet, hogy a homárt csak elkábított állapotban szabad elevenen megfőzni. Pedig nem tudjuk, érez-e fájdalmat. Az emberi jóérzés azonban azt diktálja, hogy előzzük meg egy ízeltlábú esetleges szenvedését is. Még nagyobb a bizonytalanságunk a csiga vagy a földigiliszta esetében, nekik ugyanis az előbbieknél is egyszerűbb az idegrendszerük. A fájdalomérzés körüli homályt jelzi, hogy legföljebb a természetvédők botránkoznak meg, ha darazsakat fújunk le rovarirtóval, míg ha kutyára fújunk mérgező anyagot, az büntetendő cselekmény.

Nincs tehát egyszerű válasz arra, hogy az állatok is éreznek-e fájdalmat, és szenvednek-e tőle. Még ennél is rejtélyesebb kérdés, hogy vajon egy növénynek fáj-e, ha lekaszáljuk vagy letépjük a virágját, termését. Itt már végképp csak találgatni tudunk. Hiszen a növényeknek nemhogy agykérge, de idegrendszere sincs.