AKIK TÉNYLEG SOKAT VÁLTOZNAK

Nagyiék annyira messze laknak tőlünk, hogy évente csak egyszer találkozunk. Akkor nagyi elmondja, hogy annyit nőttünk, és olyan másmilyenek lettünk, hogy ha összefutna velünk az utcán, meg sem ismerne. Hugi szerint csak viccel, mert mi például ezer nagymama között is felismernénk, de szerintem komolyan gondolja. Ha a tavalyi nyaralós fotókat nézem, tényleg elég sokat változtunk, mert a gyerekeknek ez a szokása. A nagyiék meg pont olyanok, amilyenek voltak, mert a felnőtteknek meg ez. De azért Hugi meg én még mindig nem változtunk annyit, mint Unkasz, a gőtém. Mert a gőték – meg amúgy az összes kétéltűek – ebben igazi profik. A változékonyság – hogy kétféle életük is lehet – már a nevükben is benne van.

A kétéltűek az életet peteként kezdik, és olyankor éppen úgy néznek ki, mint egy kupac gyöngy. De ezeknek a különleges gyöngyöknek nedves hely kell, hogy életben maradjanak. Ezért a felnőttek a peterakáshoz még akkor is vizes terepet keresnek, ha már réges-rég elköltöztek onnan.

A varangy szülők például a saját bababölcsődéjükbe látogatnak vissza. Ahol a gyerekkorukat töltötték. Még szerencse, hogy emlékeznek rá. Gyakran kilométereket caplatnak, hogy időre odaérjenek ahhoz a bizonyos tóhoz, és ott párt válasszanak. A tudósok szerint a varangypeték pont azért nem valami finomak – amúgy nem tudom, ezt hogy vizsgálták meg –, hogy az őslakóhalak ne szokjanak rájuk. Önvédelem.

A barna erdei békák már nem nosztalgiáznak ennyit. Ha időben találnak egy tócsát, belepetéznek, és annyi. És a kicsik lehetnek finomak, mert a találomra kiválasztott pocsolyában sokkal kisebb a veszély, hogy kedvenc kaják lesznek. Itt a rizikó inkább az, hogy ki ne száradjon az a pocsolya idő előtt.

A gőték is a vízpartot választják a gyerekeiknek, és a petéket egyenként még be is csomagolják, valami vízinövény leveleibe. Ilyenben nevelkedett Unkasz is egy darabig. Aztán végtagokat, kopoltyút, meg egy csinos – oldalról lapított – farkincát növesztett magára. A gőték azonban nem olyanok, mint a békák, és ez már lárvakorukban is jól látszik. Például ők a mellúszást kedvelik, úgyhogy először mellső végtagokat növesztenek. Az ebihalak meg ügyesen rúgó – és később ugró – hátsóláb bajnokok. A gőték farkos kétéltűek, vagyis az oldalról lapított farkukhoz – ami pompás evező – egész életükben ragaszkodnak.

De vannak olyan kétéltűek is, akik minden szempontból különcök. Ők a szalamandrák. A türelmes szalamandra mamák a megter-mékenyített petéket nem potyogtatják vízbe, nem ragasztják levelekre és nem is csomagolják levélbugyrokba, hanem magukban tartják akár egész télen át. De amikor itt az idő, ők is iszkolnak a vízhez, és – mert elevenszülők – aprószalamandra babákat potyogtatnak bele. A lárváknak van kopoltyújuk, fel vannak szerelve végtagokkal, és van farkuk is, ami azonban henger alakú. Hogy miért? A szalamandra is farkos kétéltű, szóval ő is megőrzi a farkát élete végéig. De egy evezőlapát csak akadályozná a kóborlásban. Mert abban a pillanatban, ahogy kikecmereg a szárazra, úgy elfelejt úszni, hogy a legkisebb pocsolyába is képes belefulladni. Ez aztán a változás, mi?