VÉRTAGADÓ TESTVÉR
A Paradicsomkertből kiűzött Ádám és Éva elsőszülött fia, Káin féltékeny volt a mindenkinek, még Istennek is kedvesebb öccsére. A mezőre csalta hát Ábelt, és megölte.
Káin és Ábel bibliai történetét szinte minden nép, a világ sok-sok nyelvén felidézte. A féltékenységet, a testvérgyilkosságot, s azt is, ahogy az Úr kérdőre vonta Káint: „Mit tettél? Testvéred vére kiált hozzám a földről”. A mítosz újra meg újra rádöbbent, milyen szörnyűségbe fordulhat a testvéri kapcsolat.
Vörösmarty Mihály a 19. század lelkesítő eszméitől áthatottan írta, hogy „Egy új irány tör
át a lelkeken”, s az „új” mindenekelőtt:
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
De két esztendővel később Az emberek című versében kétségbeesetten ismétli minden szakasz végén, hogy „Nincsen remény!”. Úgy érezte, korának tragikus történelmi eseményeiben is az ősi, bibliai testvérgyűlölési átok jelenik meg.
Vörösmarty persze tágasabban, felebarátnak vagy embertársnak értelmezte a testvért, mikor a nagyon aljasul szervezett lengyel háborúskodás rémítette el. A lengyelek ugyanis függetlenségi harcot indítottak a Habsburg uralom ellen, amit az osztrák császárság csellel hiúsított meg. Felbérelték a lengyel parasztokat, hogy lázadjanak a lengyel nemesek ellen, mire a nemesek, feladva függetlenségi ábrándjukat, segítséget kértek a császártól a parasztfelkelés leverésére.
Ugyanebben az 1846-os évben írta Arany János testvérgyűlölésről szóló elbeszélő költeményét, a Toldit. A roppant erejű és indulatú Toldi Miklós jóval fiatalabb a nagyurak henyeségéhez szokott György bátyjánál. Miklós csupán tízesztendős volt apjuk halálakor, György akkor már a királyi udvarban élt, az otthoni gazdaság munkájában sohasem vett részt, de a hasznot elvette. Öccsével mindig béresként bánt, nem hagyta, hogy különleges képességeit fejlessze, sőt vigyázott, nehogy egyenjogúként, testvériesen kelljen osztozniuk az apai örökségen. Mert György – ahogy Arany jellemzi – rókalelkű. Még édesanyja gyöngédsége is hidegen hagyja, csupán a haszon érdekli. Valahogy eredendően gonosz – és persze gyáva is.
De nem tudjuk meg, miért lett ilyen, mert Arany nem ábrázolja szereplői fejlődését. A Toldiban magyar mítoszt teremtett, s mint minden mítoszban, a hősöknek csak egy-egy tulajdonsága jelenik meg, méghozzá jócskán felnagyítva, eltúlozva. Miklós a valóságban lehetségesnél is sokkal-sokkal erősebb. Hiába, hogy „még legénytoll sem pehelyzik állán”, vagyis nem serken szakálla, mert szinte gyerek, mázsás szálfát emel. Legyőzi az erdőben rátámadó farkasokat, megfékezi az elszabadult bikát, s mindenki ámulatára a magyarokat becsmérlő, lebírhatatlannak vélt cseh bajnokot. Folyton-folyvást bizonyít, mert kitörne megalázott szerepéből. Közben újabb és újabb életveszélyes kalandba sodródik. Arany János egyik fontos és pontos megjegyzése szerint: „az néki a tulajdonsága, / Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága”.