Árvíz és aszály Kardamóniában
Az Óperenciás tengertől délre, az Üveghegytől keletre terült el egy bércektől ölelt kis ország, Kardamónia. Két nagy folyó, a Runa és a Tika osztotta háromfelé, nyugati országrészén nagy tó, a Karabon terpeszkedett.
Kardamónia lakói földművelésből, állattenyésztésből és halászatból éltek. Királyukat, Barnabást, szerette a nép, mert jószívűnek, bölcsen gondolkodónak ismerték. Kardamónia békében, jólétben élt évtizedeken át Barnabás uralma alatt.
Aztán jöttek az aszályos évek. A növények kisültek, a háziállatok senyvedtek, az alacsony vizű folyókban és a tóban fuldokoltak a halak. Nehézzé vált az élet.
Barnabás megnyitotta kincstárát, aranyaiból enyhített alattvalói szegénységén. Ám ahogy elmúltak az aszályos évek, esztendőkön át túl sok eső esett, túl sok hó olvadt tavasszal a környező hegyekben, a folyók és a tó kiáradt, elöntötte a földeket. Barnabás aranyai elfogytak, a nép éhezett.
A király biztos volt benne, hogy átok sújtja az országot. Összehívta birodalma vajákosait, boszorkányait, táltosait, hogy levegyék az átkot Kardamóniáról. De hiába volt minden praktika, hókuszpókusz, titkos rituálé, az árvizes és az aszályos évek tovább ismétlődtek, méghozzá szabálytalanul. Hol két év aszály után jött egy esős év, hol három száraz esztendőt követett két túlságosan csapadékos, és így tovább.
Bár a nép bölcsnek hitte Barnabást, a király hiú és bosszúálló is tudott lenni.
Élt a királyságban egy öreg tudós, Tihamér. Évekkel korábban egy természettudományos kérdésben ellentmondott Barnabásnak, ezért a király évekre száműzte. Ám alig telt le száműzetése, és jött vissza az udvarba, az egyik országos ünnepség előtt rossz időt jósolt a legnagyobb olvasótábornak örvendő újságban, ezért az alattvalók csak kis számban gyűltek össze a királyi palota előtt. Hiába lett igaza a tudósnak, és kergette szét a vihar az ünneplőket, Barnabás újra száműzte Tihamért. Amikor csalódott a vajákosokban, boszorkákban és táltosokban, visszahívatta udvarába.
– Tihamér! Évek óta sújt minket felváltva aszály és árvíz. Biztos vagyok abban, hogy valaki megátkozta országomat. Vajákosaim, boszorkányaim és táltosaim nem jöttek rá, ki tette és miért. Azért kaptál kegyelmet, hogy kiderítsd!
– Uram királyom, adj nekem négy hónapot, kiderítek mindent!
Tihamér szamárháton járta be az országot. Nézelődött, megfigyelt, jegyzetelt. Aztán bezárkózott a dolgozószobájába, és pontokba szedte tapasztalatait:
Az egész országban fával tüzelnek telente. Rengeteg fát vágnak ki, helyükbe nem ültetnek újakat.
Nemcsak az a baj, hogy lassan elfogynak az erdők, hanem a hatalmas füst megmérgezi a levegőt.
Az áradásos években felgyülemlett vizet semmi sem fogja fel, senki sem gyűjti.
Majd megoldási javaslatait írta le:
Aki kivág egy fát, annak ötöt kell ültetni helyette.
A kéményekbe szűrőt kell szereltetni.
A folyók és a tó mellé hatalmas víztározókat kell ásni, amik felfogják az áradást. Minden lakosnak gyűjteni kell az esővizet. Az aszályos években ezekből lehet locsolni a földeket, itatni az állatokat.
„Ha mindezt így, tudományos érvekkel mondom el a királynak, nem fogja megérteni. Megsértődik és végleg száműz” – morfondírozott Tihamér.
Felment a palotába, és a királynak a következőket adta elő:
– Felséges királyom, rájöttem, kik átkoztak el bennünket. Az Erdő, a Levegő és a Vizek Szelleme tette. Mindhárommal beszéltem varázsgömbömön keresztül. Az Erdő Szelleme csak akkor veszi le rólunk az átkát, ha megparancsolod favágóidnak, hogy minden kivágott fa helyére öt fát ültessenek. A Levegő Szellemének az a követelése, hogy a kéményekbe szereltess szűrőket, amik megtisztítják a füstöt. A Vizek Szellemének az a feltétele, hogy a folyók és a tó mellé ásass vízgyűjtőket, alattvalóidnak pedig parancsold meg az esővíz gyűjtését.
– Nos, nem nagyon értem, mire valók ezek a követelések, de az átok levétele érdekében engedelmeskednünk kell a szellemeknek. Kérlek, légy te, aki felügyeli parancsaim végrehajtását.
Azonnal kihirdették a favágási törvényt. Tivadar szigorúan ellenőrizte. Minden kéménybe szűrőket szereltek, a tudós felmászott minden tetőre. A következő télen patyolat tiszta lett a levegő. Megásták a folyók és a tó melletti vízgyűjtőket, az árvizet, ami legközelebb két év múlva következett be, ezek felfogták. A legelők, szántók nem kerültek víz alá. Az aszályos években immár locsolni tudták a földeket.
– Aha, kezdem érteni, mire jók az újítások! Ugye, elégedett a három szellem? – kérdezte Barnabás.
– Igen felség, nagyon boldogok – válaszolta hamiskás mosollyal a tudós.
De a változtatásoknak évekkel később még több kedvező hatása lett. Az erdők megsűrűsödtek, a levegő megtisztult, páratartalma kiegyensúlyozottabbá vált.
Az időjárás is megnyugodott, megritkultak az aszályos és a túlságosan esős évek, majd meg is szűntek.
– Vajon eljött az ideje, hogy leszámoljak a babonával? Megértek rá a kardamóniak, hogy elmondjam nekik, nem beszéltem semmiféle szellemmel, mert nem léteznek, hanem mint tudós figyeltem meg a természet törvényeit?