VARÁZSTENYÉR
2017/39
Pali és Dávid lökdösődtek. Körülálltuk őket, senki nem mert közbeavatkozni, figyeltük, mi történik. Olyan volt, mint egy film, csak hevesebben dobogott a szívünk. A lökdösődésből ordibálás lett. Az ordibálásból ütések. Pali és Dávid verekedtek, egyre vadabbul. Szólni kellene egy tanárnak, mondta Ádám, de a többiek lehurrogták. Nem vagyunk spiclik. Pali jóval kisebb Dávidnál, persze fürgébb is, de azért látszott, hogy esélye sincs. Dávid arca eltorzult, valami különös homály húzódott a szemére. Előre léptem, hogy mégiscsak szétválasszam őket, de Pisti megfogta a vállam, és azt sziszegte a fülembe, hogy Pali megérdemli, mert szemtelen volt. Láttam Palin, hogy egyre kétségbeesettebb a tekintete. Nem lesz ennek jó vége, fiúk, nyafogta Zsófi, de a körben állók szemére ugyanaz a homály telepedett, mint
a Dávidéra, és úgy rázták az öklüket, mintha ők is részt vennének a bunyóban. Eleget kapott, kiáltottam, Dávid azonban meg sem hallotta.
Ekkor valaki félretolt minket. A buggyant gondnok volt, Géza, aki körömvágó ollóval vagdosta ki a focipálya betonrepedéseiből a gazt. Akkora volt a háta, mint egy bálnának. Nem szólt semmit, csak odaballagott a verekedőkhöz, megfogta Palit és a magasba emelte. Dávid acsarkodva rúgkapált tovább, most már Géza hátát ütlegelte. Géza csendben tűrte a puffanós csapásokat, amíg kivitte Palit a körből. Akkor aztán Dávid felé fordult. Dávid egy pillanatra megszeppent, végtére is egy igazi óriás állt előtte. De az óriás mégiscsak a buggyant gondnok volt, akin minden szünetben röhögtünk, így Dávid gondolt egyet, és nekiesett.
(A folytatás az őszi számban olvasható)