AZ ÜVEGHEGYEN INNEN
Az üveg ősi anyag, a legkülönbözőbb területeken használják. Nem vezeti az elektromosságot, felszíne kemény, nem reakcióképes. Készülhet belőle üvegedény, különleges alakúra csiszolt lencse, üvegszál, síküveg vagy többrétegű, ragasztóval összeillesztett biztonsági üveg és még sok minden más.
A régi korok embere vulkanikus kőzetekben talált az üvegesen megdermedt lávára, az obszidiánra, az üveg egyik elődjére. Mindennapi eszközök, dísztárgyak, fegyverek alapanyaga lett, manapság a szívsebészetben is használják: mivel ötször keményebb az acélnál, nagyon éles, ugyanakkor tartós pengét készíthetnek belőle. A természet egy másik anyag-átalakító folyamatban is létrehozta az üveget: a becsapódó villám perzselő hője megolvasztotta a sivatag homokját, és csillámló, áttetsző, üvegszerű anyagot hozott létre, a fulguritot, amely a latin fulgur (villám) szóból kapta nevét.
Ha hinni lehet az ókori forrásoknak, az egyiptomi fazekasok ismerték meg először az üvegkészítés titkait. Megfigyelték, hogy agyagedényeik kiégetésekor a kemence izzó hamujába jutott homok és mész átlátszó üveggé olvadt össze. Időszámításunk előtt 5000 évvel Théba és Memphisz papjai üvegből színes gyöngyöket, amuletteket, ékszereket készítettek.
A rómaiak fedezték fel, hogy egy hosszú vascső végével diónyi gömböt meríthetnek az olvasztott üvegből. A cső másik végét a szájban tartva, ujjaik közt pörgetve üreges, csillogó gömbbé fújták a kis gombócot, majd csipesszel talpat ragasztották hozzá, és kész is volt az üvegpohár. Az üveg csiszolásához is értettek: a krónikák szerint Nero császár hatezer sestertiust (római pénzt) fizetett két átlátszó és csillogó kristályüvegért – ha elárulom, hogy akkoriban egy sestertiusért négy szamarat lehetett venni, kiszámolhatod, mekkora kincsnek tekintették a csiszolt serlegeket.
Az üveg aranyozása sem újkori találmány: a rómaiak az egyiptomiaktól sajátították el a mesterség titkait, majd a velenceiek, franciák, csehek, németek lettek Európa legkiválóbb üvegkészítői. Mátyás király külföldi mestereket telepített hazánkba, hogy átadják művészetük fogásait a magyaroknak. A 18. században már több mint ötven üvegkészítő műhely, azaz üveghuta működött Magyarországon. A jó üvegkészítéshez a régi mesterek szerint homok, mész, dolomit és szóda (hamuzsír) szükséges. Tudták azt is, hogy ha az üveganyagba ólom-oxidot kevernek, az megnöveli a súlyát, fénytörő képességét és csengését. Ilyen ólomtartalmú üvegekből csiszolták a híres velencei kristályvázákat, üveggyöngyöket, csillárokat. Ismerték a különböző fém-oxidok színezőképességét is. Féltve őrzött titkaikat receptekben adták tovább fiaiknak, tanítványaiknak, és így maradt fenn, hogy a kobalt-oxid kékre, a króm-oxid smaragdzöldre, a mangán-oxid ibolyaszínűre festi az üveget.
A Velence melletti kis szigeten, Muranóban ma is hasonlóan készítik az üveget, mint a kétezer évvel ezelőtti római mesterek. Nehéz munkával fújják a csodaszép mesterműveket, karcsú poharakat, öblös vázákat. Természetesen azért van különbség. Fa helyett ma már helyén gázzal hevítik kemencét, amelyben egyszerre több tonna anyagot lehet olvasztani. A pipával fúvott poharak, vázák hosszú, számítógéppel vezérelt hűtőkemencébe kerülnek. Ez szabályozza a hűtést, mert ha túl gyors a folyamat, az üveg megreped. A sok millió üvegpoharat sorozatban gyártják. Egy szellemesen szerkesztett gép karjai belenyúlnak az olvadt üvegbe, felszívják, nagy nyomású levegővel formálják és megfelelő formákká alakítják. Automata gépsorokon készülnek a préselt tányérok, poharak, korsók is. A néhány tucat hajdani recept száma is megnövekedett, s az üvegképző anyagok számának növekedésével különböző szilárdságú, fénytörésű, keménységű, hőálló, sőt, hajlékony üveget is elő lehet állítani. Gondoljatok például a törhetetlen üvegpohárra vagy a szemüveglencsére!
De vajon hogyan készítik az ablaküvegeket? Ha egy kés élét mézbe mártjuk, majd kiemeljük, a penge mézréteget húz magával. Hasonlóképpen alakítható az üveg is. Az olvadt anyagot a megfelelő szerszám segítségével húzzák lassan és egyenletesen felfelé. A középkorban ezzel a technikával eleinte apró kis üvegkorongokat készítettek, amelyeket ón- vagy ólomhálóban fogtak össze. Mozaikszerűen akár 10 négyzetméteres, színes felületeket is összerakosgattak így: elsősorban a templomok és a paloták díszítésére. Később az üvegművesek felfedezték, hogy ha nem gömb, hanem hosszú zsák alakúra fújják az üveget, és a zsákot felmetszik, nagyobb méretű lapot nyerhetnek. Magas állványokra állították hát legényeiket, és onnan fúvatták a hosszú, de egyenletes vastagságú zsákokat.
A 19. század elején egy belga üveggyáros forradalmasította a síküveg-gyártást. Az 1400 fokos üvegmasszát azóta gépek préselik, húzzák, nyújtják. Az üveglap hengersorok között halad felfelé, függőlegesen. A megfelelő magasságban egy gépkar gyémánttal bekarcolja, majd levágja és a helyére teszi. Ezzel a módszerrel ma már óránként közel 100 méternyi üveg készül el.