UNALOMŰZŐ
Kandela hercegnő egy hűvös, tavaszi reggel arra ébredt, hogy mérhetetlenül unatkozik. Az unalom úgy gubbasztott ágya végében, mint egy hatalmas potrohú, fekete pók, és hosszú, vékony lábával az arca felé nyúlkált. A hercegnő szélsebesen felpattant, és a szoba sarkába húzódva méregette a szörnyet.
– Mi járatban? – kérdezte óvatosan, mert ősz apjától, a királytól megtanulta, hogy szorult helyzetben is udvarias legyen. „A bölcs uralkodó fegyvere a diplomácia”, mondogatta a király, aki ragaszkodott hozzá, hogy Kandela kisbaba korától végighallgassa a Birodalmi Egyetemen tartott tudományos előadásait. A hercegnő háromévesen már hibátlanul ejtette az abrenunciáció és a xenokrácia szavakat, ötévesen pedig nem átallott vitába szállni apjával a mediáció szerepéről. Az udvarhölgyek ilyenkor bágyadtan legyezgették magukat.
Az unalom csak megvonta a vállát, vagy legalábbis potrohának azt a részét, ami akár a válla is lehetett volna, és még nagyobbra dagadt. A szőrös lábak megindultak a szoba sarka felé. Kandela kétségbeesetten gondolkodott.
– Kedves tőled, hogy meglátogattál, de sajnos, most nem igazán érek rá… Mindjárt kezdődik az államtan órám, utána mantikórlovaglás meg látogatás a Birodalmi Kórházban… este a katundai követek teszik tiszteletüket… talán holnap… vagy inkább holnapután…
Az unalom baljóslatúan vigyorgott, és Kandela elszoruló szívvel idézte fel a múlt heti államtan órát, amikor Paktum professzor előadása közben elnyomta az álom, és hogy legutóbb a mantikór vastag, vörös bundája kidörzsölte combját, a kórházban meg káposztaszag volt. A katundai követekre jobb nem is gondolni. A hercegnő kihúzta magát.
– Jobban belegondolva, van ennél sokkal fontosabb dolgom is. El kell mennem… a… meg kell keresnem… az erdőben… a… izé… a testvéremet!