TUDJA A MANÓ
2013-24
Zanót félkézzel megkapaszkodott egy vastagabb hajszálban és csendesen, de kitartóan, manómódra szitkozódott.
– A nádi boszorkány vigye el ezt a rengeteget! A mennydörgős ménkű üssön ebbe a göcsörtös fésűbe! A rézfán fütyülő mindenségit ennek a csúszós bakancsnak!
Morgolódás közben addig hintázott előre-hátra, míg egyetlen lendülettel sikerült visszakászálódnia Panni fejére. Ismét nekiindult kibogozni a nagy hajgubancot, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben. Miért kapott ma ilyen lehetetlen feladatot? Kosbor apó máskor gondosan ügyelt a beosztásra. Zanót erős volt és fürge, de az ujjai tompák, a feje meg kopasz, mint a tök – hogy is érthetne a csuszamlós, végeláthatatlan kígyóként tekergő hajszálakhoz? Ezt a munkát rendszerint a hosszú ujjú Tőzike végzi, neki az ilyesmi meg se kottyan, ő meg már órák óta szerencsétlenkedik. Az előbb is, majdnem leesett, pedig jó egy órán át tartott, míg felmászott.
Amikor sikerült újabb hat hajszálat kiszabadítania, lehuppant, hogy kilihegje magát. Panni fejéről messzire látott, de akárhogy meregette a szemét, nem tudta kivenni, miben mesterkedik a kisujj környékén dolgozó Bangita. Egyáltalán, mi keresnivalója lehet ott? Hiszen ő a fogak mestere: puha ronggyal fehérre suvickolja ott is, ahová a fogkefe be sem fér. Most meg valami zöld kulimásszal hadonászik, csorog a kezéről, még a ruhájáról is. Persze, Panni biztos megint rágta a körmét, és kisebesedett, de a gyógyításhoz Peremizs ért közülük a legjobban. Mi történik itt?
Már hajnalodott, mire sikerült simára fésülnie Panni haját. Zanót kinyújtóztatta a szokatlan munkától megmerevedett tagjait, és ásítozva a manóbarlang felé vette az utat. Otthon azonban a szokott békés nyugalom helyett lármás zűrzavar fogadta. Tőzike egy karosszékbe roskadva sírdogált, Peremizs a haját tépte, Som és Hérics nedves ruhával törölgette a zöld kulimásztól csöpögő Bangitát, Lúdmák meg fel-alá szaladgált, hogy mindenkit lecsendesítsen. A manóknak ugyanis aranyszívük van, de a modoruk nem túl kifinomult. Ha felmérgesednek, olyat is mondanak, amit később megbánnak.
– Hogy kenhettél rá farkasbogyót, amikor a legostobább manó is tudja, hogy az fülgyulladásra való! – jajdult fel Peremizs, Bangita meg a vállát vonogatta, de olyan kifejezően, hogy egyszerre jelezze bűnbánatát és sértődöttségét.
– Te meg összekeverted a szomorú álomdarabkákat a mosolygósokkal! Összevissza varrtad a szemhéját, csoda, ha reggel ki tudja nyitni a szemét! – vágott vissza Hérics, és a kulimászos vödörbe csapta rongyát.
– Honnan tudhattam volna? Nekem egyformának tűnt mindegyik… Tőzike is azt mondta, hogy jobbra a második láda…
– Gondolkodni sem tudtam, láttad, hogy alig bírom felemelni a könnyeshordót, és éppen akkor piszkálsz! Persze, hogy kiborult…
– Ejnye, kollégák, csendesebben! – ripakodott rájuk Lúdmák. – Kosbor apó az ágyat nyomja, ti meg civakodtok, mintha taknyos kölkök volnátok, nem sokat próbált, ezeréves manók!
A barlanglakók szégyenkezve elcsendesedtek. Komoran kortyolgatták cickafarkteájukat, de enni egyiküknek sem volt kedve. Máskor a jól végzett munkától alaposan megéheztek, és Kosbor apó édes máléval várta őket. A legöregebb manó esténként kiosztotta a feladatokat: mindenkinek talált megfelelő elfoglaltságot. Amíg Panni aludt, a manók gondoskodtak róla, hogy nyugodt legyen az álma, és másnap jókedvűen ébredjen. Kifésülték a haját, gyógyítgatták a sebeit, kicsalogatták a búbánatos gondolatait, és a fülcimpáján hintázva vicceket sutyorogtak a fülébe. Som meg a fűzfatilinkóján olyan cifra dallamokat játszott, hogy a kislány fütyörészve indult iskolába.
Csakhogy most Kosbor apó lázasan fekszik, és Peremizs szerint hetekig is eltart, míg újra erőre kap. Hiába, nem mai gyerek, elmúlt már hétezer éves. Mi lesz addig Pannival, sápítozták, dörmögték, süvöltötték a manók.
– Talán… – morfondírozott Zanót.
– Esetleg… – hümmögött Bangita.
– Netalántán… – bólogatott Hérics.
– Mondd már! – sikította Lúdmák.
– Osszuk be mi magunk. Mindenki tudja, mihez ért legjobban: van, aki hajat fésül, álomtakarót varr, sebet gyógyít, fogat tisztít, tilinkózik. Én meg majd emelgetem a könnyeshordót.
A manók vállon veregették Zanótot, és hirtelen annyira megéheztek, hogy míg Lúdmák elkészítette az édes málét, elcsipegettek egy egész karika birsalmasajtot. Az első tányért Kosbor apónak vitték, és Som addig tilinkózott, amíg az öreg manó meg nem ette a reggelit az utolsó kanálig. Aztán elvackolódtak a mohatakaróval borított heverőkön, Zanót gondosan behúzta a manóbarlang ajtaját, és mire Panni ébresztőórája megszólalt, mindannyian mélyen aludtak.