TÖMEGVONZÁS

Hárman álltak a porondon: a cirkuszigazgató, Csibi bácsi, az artisták vezetője és Muki. Muki tízéves-forma fiúcska volt, apa nélkül, anya nélkül tengődött a faluban, a plébános úr nevelgette úgy-ahogy.

– Te lehetsz a lövedék – mondta az igazgató. – Koszt, kvártély és némi zsebpénz. Rendes munka, na. Később lehetsz akár porondmester is. Vagy oroszlánidomár.

– És mi lett az előzőlövedékkel? – kérdezte a fiú kíváncsian.

Csibi bácsi az igazgatóra sandított.

– Elszelelt – felelte az. – Az egyik városban fogta magát, és kereket oldott. Azóta keresünk új lövedéket. Te éppen megfelelnél. Az elődöd már úgyis kezdte kinőni a csövet.

– Ezt? – kérdezte Muki, és bizalmatlanul méregette a porond melletti behemót ágyút. Az ágyú közömbösen állt a fűrészporszagú félhomályban.

– Az úgy van – hajolt le Mukihoz Csibi bácsi –, hogy kapsz egy sisakot, meghajolsz a közönség felé, bemászol a csőbe, aztán egy nagy durranás hallatszik, te meg repülsz.

– Meddig?

– Hát addig, ameddig – vonta meg a vállát az igazgató. – Ha nyár van, és szabadtéren is fellépünk, akkor messzebbre. Télen a sátorban csak egy keveset. Pár másodpercet. De az emberek szeretik így is, úgy is. Tódulni fognak. Híres leszel. Főműsorszám.

A kisfiút ez szemlátomást nem hatotta meg.

– Meddig? – kérdezte még egyszer Csibi bácsitól.

Az hümmögve felelt.

– Van olyan, hogy… tömegvonzás. A nagy dolgok vonzanak.

(A folytatás az őszi számban olvasható)