TILTOTT ÖVEZET

A kert közepén furcsa épület áll. A négy karó közé kifeszített, sűrű szövésű hálóból eszkábált falak fölött apró szemű vasrács. A rendezett, szépséges növényekkel szegélyezett utak koncentrikus körökben haladnak, a kertet magas, áthatolhatatlan sövény határolja.
A kertész arról magyaráz éppen, hogy ez a kert valójában tisztelgés.
− Tisztelgés a Padovai Botanikus Kert előtt – beszél mély áhítattal −, amelyet 1545-ben nyitottak meg, s amelyben máig él egy akkor elültetett pálma. Ott termesztettek először burgonyát az Óvilágban. Hatezernél is több növény otthona, több magyar botanikus kert mintaképe.
A gyerekek hallgatják. Ki unottan, ki érdeklődve, ki ímmel-ámmal, ki csillogó szemmel, mindenesetre a tanárnőnek nem kell fegyelmezni. Miután a kertész befejezi a bevezető előadást, elindul, növénytől növényig vezeti a csoportot. Gyakran megáll egy-egy fa, bokor vagy virág előtt, hosszasan magyaráz. A gyerekek hallgatják. Ki unottan, ki érdeklődve, ki ímmel-ámmal, ki csillogó szemmel.
Amikor a kert közepére érnek, a kertész úgy tesz, mintha nem állna ott semmi. Végül valaki megkérdezi, mi az a furcsa építmény.
− Tiltott övezet. Olyasmi lakik benne, amit nem szabad megérinteni – komolyodik el a kertész hangja.
− Mégis, micsoda? – kérdezi egy nyurga fiú.
− Igen! Micsoda? Mi az? – ismétlik többen is.
− Veszélyes, ezért kerítettük el.
− Valamilyen mérges pók? Vagy kígyó? – találgat a nyurga fiú.
− Veszélyes, a többi nem rátok tartozik – indul tovább a kertész.
A gyerekek követik, csak a nyurga fiú és két társa maradnak hátra.
− Mi lehet az? – néznek egymásra. Távolról sem unottan, közel sem ímmel-ámmal, annál csillogóbb szemmel.
Aznap este, két órával zárás után, három alak mászik át a kerítésen. Szürkül az ég alja, de még szabad szemmel lehet tájékozódni. A behatolók nem néznek se jobbra, se balra, egyenesen a kert közepére tartanak, a szokatlan építményhez.
Másnap reggel a kertész három óriás szalamandrát talál a kert közepén. A különös építményt körülvevő tisztáson hevernek. A Nap fényére várnak, hogy életet leheljen elgémberedett tagjaikba. A kertész fojtott hangon káromkodik, s három fordulóban betalicskázza a szalamandrákat a kertészlakhoz, egymás mellé fekteti a testeket, összekötözi a lábukat. Idegesen telefonál. Fél óra sem telik belé, megérkezik a tanárnő.
− Átvágták a drótot – fogadja a kertész a szalamandrákra mutatva. – Beszöktek, átvágták a drótot, behatoltak a tiltott övezetbe.
A tanárnő elszörnyedve nézi a megkötözött szalamandrákat.
− És még szerencséjük volt. A János pap országából származó növényeket tartjuk ott, van köztük halálos és még annál is borzalmasabb…
− És mi…?
− Estére visszaváltoznak. Fájni fog, de semmi utóhatása nem lesz.
− Ha megmondta volna… − kezdi a tanárnő, de a kertész olyan pillantást vet rá, hogy inkább elhallgat.
A szalamandrák lassan ébredeznek.