TÉRJ BE HOZZÁNK, ÉS MESÉLJ!

Valamikor réges-régen, amikor őseink még kisebb, 50–60 fős csoportokban vándoroltak, egyszerű volt a világ, mert az embereket két részre lehetett osztani. Olyanokra, akik a beavatásuk után a csoport teljes jogú tagjai lettek, meg az idegenekre.

Később, amikor egyre nagyobb lélekszámú, letelepedett közösségek jöttek létre, minden sokkal bonyolultabbá vált. Az anyanyelv, a vallás, a gazdaság, a politika és a kereskedelem olyan embereket kapcsolt össze, akik személyesen nem ismerhették még a környező települések lakóit sem. Csak éppen értették egymás szavát, vagy ugyanabban az istenben hittek, ugyanolyan törvények szerint kellett élniük, vagy ugyanazokat a termékeket használták. Ám a kis közösségek egyre több tagjának kellett átmenetileg vagy tartósan kiszakadnia saját jól ismert környezetéből, és útra kelni: kereskedőként, zarándokként, tudósként, gyógyítóként vagy katonaként.

Ez a helyzet számtalan különböző kultúrában megteremtette a vendégbarátság intézményét, a jövevények befogadásának és ellátásának kötelezővé tett rendjét. Személyek, családok, sőt települések között is léteztek írásban rögzített, hivatalosan számon tartott és őrzött szerződések. A vendég-barátság különösen kiterjedt volt a görög világban, az araboknál, de megtaláljuk Mózes törvényei vagy később a bencés szerzetesek előírásai (regulái) között is.

Az emberek világa így már három részre osztódott: a kis közösségre, a nagy közösségre és az azon túli világra.

A kis közösségen belül szinte mindenki tudott szinte mindenről. Együtt éltek, együtt dolgoztak, amikor találkoztak, elmesélték egymásnak a többiekkel történteket, pletykálkodtak, információkat cseréltek.

A nagy közösségben azonban ez nem volt olyan egyszerű. A közös tudás megteremtésének fontos szereplői lettek a vándorló történetmesélők, akik településről településre járva segítettek, hogy a múltról, az ősökről, nagy csatákról, legendás hősökről és a közelmúlt nevezetes eseményeiről értesülhessen mindenki. Hogy a dolog élvezetesebb legyen, a mesélők (például Indiában az erre szakosodott mani lámák) olykor képeket mutogattak, mert a színes rajzok segítik a mesélést, de még gyakoribb volt, hogy a mondandójukat dalokba foglalták, és úgy énekelték el.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)