SZÖCSKEJÁTÉK

Hiába kiáltja Kati néni, hogy ne rohanj, nem lehet nem rohanni lefelé a lépcsőn, ha csengő-csengő-csengőszó van, mert minden perc kincs most, amikor végre elkezdődhet a lényeg, mert elmúlt már fél négy, de még nincs négy óra, ilyenkor kell lerohanni az udvarra és futni és vegyülni, kavicsot dobálni ugyan nem lehet, Norbi úgyis megpróbálja majd, Kati néni észreveszi – Kati néni mindent lát –, de ilyenkor már ő sem büntet, csak megkéri, hogy játsszon mást.

Mi mind szöcskézni fogunk. Először összerakjuk a lábainkat, a jobbat mindenki, még Laca is, pedig ő ballábas, szorosan rakjuk, hogy egymáshoz érjen, cipő a cipőhöz, nekiszorulva, és akkor a kiszámoló a mellkasunkra bökve mondja a verset és a háromnál mindenki akkorát ugrik, amekkorát csak tud, olyan távolra a többi cipős lábtól, amilyen távolra csak lehet, mert a fogó, akit kiszámoltak, megpróbál majd elérni valakit. Lábra kell ugrani. Tudom, furán hangzik, de ez a lényeg. Ha a fogó mozdul, akkor ugorhat bárki, mindig csak egyet, és akinek a lábára taposnak, az szobor lesz, kész, annyi, megfagyott, nem játszik tovább. De mindenki játszani akar, tehát ugrik.

Szabó Bécire jött ki a három, felcsillant a szeme, mint akinek terve van. Zsuzska meg Sári ott álltak mögötte, könnyű prédák, az egyik túl hosszú lábú, a másik kicsi, dundi, ügyetlenkék, nyafkák, ha Szabó Béci jót ugrik, már szobrok is lennének. Mindenki iszkolt messzire, a „szélrózsa minden irányába”, ezt a kifejezést most tanultam Kati nénitől, de nem fogalmazásórán, ahogy illene, hanem ebédeléskor mondta dühösen, mert túl nagyot fújtam a paradicsomlevesembe. De hiszen, ha forró volt!

(A folytatás az őszi számban olvasható.)