SZÍVREPESŐS MUZSIKASZÓ

Második általános iskolás koromban édesanyám beíratott zenei előképzőre. Nekem azonban eszemben sem volt az utolsó óra után még tovább az iskolában maradni, és hazaszöktem. A következő héten édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy ott maradjak. „Ha nem tetszik, soha többet nem kell menned!” – ígérte.

Ma zeneszerző vagyok, a zene lett az életem. Az ottani éneklés, ritmusjáték könnyen ment, szórakoztattak, és jutalmul a tanár úr fehér Opel Kadettjén megkerülte velem a Teréz-templomot. (Akkoriban még nagyon kevés embernek volt autója, nekünk sem, hát még Opelje!) Élveztem az énekórákat is. Meg otthon a rádióhallgatást (tévéjük is keveseknek akadt, és nem is volt mindennap adás). Tizenkét éves koromban megkaptam első lemezjátszómat. Harminc centi széles vinillemezeket rakosgatva a kristálytű alá, vigyáztam, hogy meg ne karcoljam a lemezt, mert akkor a tű átugorja a zeneszám egy részét. S már ez is milyen modern volt a néhány évvel korábbi, törékeny lemezekhez képest, amelyeknek egy-egy oldalán 5–6 perc, ha elfért. A vinil egy oldaláról már 20–22 percet is meg lehetett hallgatni.

A zenék mélyen megérintettek. A felemelő hangulatúakat már óvodás koromban szívrepesősnek neveztem. Talán éreztél már olyat, hogy „repes a szíved” valamiért. Valami nagyon megindít, vágyakozol, meghatódsz, fellelkesít. Mint például Ludwig van Beethoven (ejtsd: ludvig fan béthóven) Kilencedik szimfóniájának negyedik tétele, benne a híres Öröm-ódával. De voltak nagyon szomorú, bánatos szép zenék is, azokat a lelkifurdalós jelzővel illettem. Ez bizony mosolyogtató volt a felnőtteknek, hiszen lelkifurdalást olyankor érzünk, amikor megbánunk valamit. Én úgy értettem, hogy fúrja, furdalja a lelkemet a bánat…

Mondanom se kell, a szívrepesős zenéket jobban kedveltem. És a zenekari művek, meg az iskolában énekelt dalok hallatán furcsa érzetek kerítettek hatalmukba. Nem érzések,nem öröm, bánat, izgalom, hanem érzetek: ahogy egy harmónia szinte átölel, ahogy egy dallam megérkezik a csúcspontra vagy nyugvópontra. Akkor nem tudtam, mik ezek az érzetek. Ma, kiművelt zenész füllel és ismeretekkel meg tudom nevezni. De az ilyesmit nem magyarázni, hanem érezni érdemes.

(A folytatás a nyári számban olvasható)