BÖHÖMÖK ÉS POTOMOK
Huba hangszerboltját egy lépcsőfokba épült helyiségben rendezte be. Ukuleléket árult, négyhúros, a gitárnál valamivel kisebb pengetős hangszereket. Maga is szívesen ukulelézett, de csak ha senki nem hallotta, mert nagyon szégyenlős volt. Máskor a boltja előtt, a lépcsőn fel-le mászkáló hatalmas cipőket nézegette az ablakból, ha nem akadt vásárlója.
Arrafele, a böhömök és potomok országában természetes volt, hogy néhányan egészen aprók (mint ahogyan Huba is), míg mások magasabb növésűek. Az aprók a nagyobbakat böhömöknek, magukat pedig potomoknak nevezték.
A hangszerbolt nem működött valami fényesen.
– Jó napot, mit lehet itt vásárolni? – kukkantott be félénken az ajtón egy kék szoknyás hölgy, egy másik potom.
– Ukuleléket árulok – válaszolt Huba. – Bár, nem is olyan érdekesek. Azért van kedved kipróbálni?
– Sajnos, semmi érzékem a zenéhez, biztosan nem menne. Viszlát!
Vagy máskor:
– Nocsak, mint egy mini gitár! Szabad megpengetni? – érdeklődött udvariasan a vásárló.
– Csak nyugodtan! Persze más hangszerboltokban biztos sokkal jobbakat árulnak…
– Nem, sajnos rettentően ügyetlen vagyok – szólt a vevő, miután kettőt pengetett a hangszeren. – Bocsánat, hogy az idődet raboltam! – szabadkozott, miközben kihátrált a parányi üzlet ajtaján.
Egy esős napon, amikor alig járt valaki az utcán, Huba, hogy elüsse az időt, kezébe vett egy ukulelét, és játszani kezdett. Annyira belefeledkezett a zenélésbe, hogy észre sem vette a bolt előtt megtorpanó hatalmas, felemás cipőfűzőjű lábbelit.
– Hű, hát ez nagyon tetszett! – szólt kintről egy hang, amikor Huba befejezte a dalt.
– Jaj, bocsánat, igazán nem akartalak zavarni a zenélésemmel! – szabadkozott Huba.
– Dehát nem zavartál! – nevetett a cipők tulajdonosa, majd borzas frizura és nagy, barna szempár jelent meg a hangszerbolt ablakában. – Egyáltalán nem volt rossz! Nem játszanád el még egyszer?
Huba gyomra görcsbe rándult.
– Ó, nem, inkább nem – válaszolt.
– Dehát miért?
Huba nem mert válaszolni. Úgy érezte, mintha lassanként még kisebbé zsugorodna.
– Pedig szívesen hallanám megint!
– Az én zeném… igazán nem fontos.
– Hogy érted, hogy nem fontos?
Huba nem válaszolt.
– Itt ücsörögsz mindennap ebben a kis lyukban? Miért nem ülsz ki inkább a bolt elé, és játszol, hogy felvidítsd az erre járókat? Pedig épp csak ki kell lépni az ajtón… Nem jössz?
Huba nagy levegőt vett, majd kisurrant az ajtón, lehuppant a lépcsőfokra. Maga elé nézett, nem mert felpillantani. Óvatosan megpendített egy húrt, majd még egyet. Végül bizonytalanul játszani kezdett.
Zenélés közben alig vette észre, ahogy ültében egyre magasabb és magasabb lett.
Mikor Huba a zene végére ért és felpillantott, éppen szemmagasságban találta magát az előbbi barna szempárral, amely bátorítóan mosolygott rá.
– Mi történt velem? – Huba megdöbbent. – Most már nem vagyok potom?
– Az vagy, aminek látod magadat – vont vállat a fiú. – Csak sok potom még nem tud róla…