VOLT EGYSZER EGY TÜKÖR
Hol karcsú volt, hol molett, hol töpszli, hol sudár, hol egyenes, hol girbe vagy éppen gurba, hol mogorva, hol vidám, hol szőke, hol barna, hol volt, hol nem volt. Ha senki nem nézett bele, akkor nem volt, ha belenéztek, akkor meg úgy volt jó, ahogy volt.
Ez a tükör nem sokat züzmékelt, hogy olyannak mutassa a visszatükrözött képet, mint amit az előtte álló látni kívánt. Volt, aki gyönyörű herceget látott benne, volt, aki gazdag ficsúrt, tűzről pattant amazont, barbie-vékony szupermodellt, sáfárkodó boszorkányt, milliárdost Gucci öltönyben, viruló pipacsmezőt, tengerparti naplementét. Imádtak az emberek belenézni.
Megalkuvó, legyintett az álló tükör. Kirakat, morogta a visszapillantó tükör. Csalfa, fortyogta a tükörtojás két rottyanás között a gázrezsón. Mi, tükrök, csakis az igazat mutathatjuk, nem azt, amit látni akarnak. Tudniillik: az hazugság! Így kezdte intelmeit a velencei tükör, amikor aktatáskáját szorongatva beállított hozzá. Olyan tekintélyt sugárzott, hogy bárki megszeppent volna tőle. Ám a mi tükrünk se nem szeppent, se nem hökkent, csak ráfordult a velencei tükörre, és megmutatta az igazi vágyait. Egy kis kunyhó nézett vissza rá, kandallóval, egyszerű faasztallal, kockás terítővel.
Senki sem olyan akar lenni, amilyen, gondolta magában. Lám, ez a cicomás velencei is, akinek mindene megvan, magányra vágyik, csendre, egyszerűségre. Ki érti ezt? A velencei tükör szónokias mozdulatai lecsitultak, mondatai leegyszerűsödtek, aztán elhallgatott, és csak nézte a tükörben a vágyott képet. Aztán köszönés nélkül távozott.
Szemfényvesztő, ezt mormogta hazafelé a villamoson. Még hogy kisház meg kockás terítő! Fújtatott, dohogott, majd vett az újságárusnál egy eladó vidéki házakat kínáló prospektust.
A tükrünk pedig ismét láthatatlanná vált. Csendesen telt a nap. Este azonban kommandósok ragadták el, és vitték egészen a királyi palota trónterméig. Megállt a tükör előtt Rottentotter Tihamér.
Na, te tükör, így süvített, mutasd meg, milyennek lát a világ! De a tükör sötét maradt. Ellenkezel?! Lázadsz a királyod ellen?! Fedd fel az arcod! De a tükörben továbbra is csak a sötétség gomolygott. Hát hol van csodás arcom? Sziporkázó elmém? Királyi alkatom? Hol vannak a világhódító vágyaim? Hol van az isteni király?! Mutasd, ha tényleg varázstükör vagy! Hisz mutatom, suttogta a tükör. Ez?! Ez olyan sötét, mint a vakond mellényzsebe! Te becsapsz engem! Nem tudlak becsapni, Rottentotter Tihamér. Nem trükközök, csak tükrözök. De ha szeretnéd, megmutatom, mi van a sötétség mögött.
Bólintott a király és a tükör kisóhajtotta magából a sötétséget. Elborította a tróntermet, a királyi palotát a gomolygás. Napokig gomolygott a sötétség, mígnem aztán eltűnt. És a trónteremben, a fényesen szikrázó tükör előtt ott állt egy kisfiú: Rottentotter Tihamérka. Alig hatéves. Nézte a tükörben a nagy Rottentotter Tihamér királyt, és nagyon, de nagyon nem akart rá hasonlítani.