VIGYÁZZ, MIT KÍVÁNSZ!
Ormányi Tüttő az erdei úton bandukolt, és egyáltalán nem volt szívderítő látvány. Ruhája koszlott, haja kócos, háta görnyedt, arca, mint egy fonnyadt alma, olyan ráncos. Csatából tart hazafelé, leégett a háza, kirabolták a zsiványok, esetleg szerelmi bánatában bujdokol? Nem. Ormányi Tüttő egyszerűen ilyen. Ennyire koszlott, kócos, görnyedt, ráncos. Magának való ember, egy peches balfácán, gondolhatnánk róla, de ez nem teljesen igaz. Néha neki is szerencséje van, ám azt többnyire észre sem veszi. Mint ahogy most is. Zíliának úgy kellett utána kiabálnia, amikor elment mellette:
– Hé, jóember, segítek rajtad, ha megsegítesz!
Ormányi Tüttő megtorpant. A csipkebokor egyik ágán apró tündér próbálta kiszabadítani ruháját a tüskék közül.
– Mert nem tudsz vigyázni – dörmögte Tüttő a bajsza alatt, miközben bogozgatta a finom selyemszálakat. – Ha jobban figyelnél, nem tennéd tönkre ezt a szép szoknyát. Mert szép. Igazán szép. Kész is van, repülhetsz, viszlát!
És már ment volna tovább, de Zília a vállára röppent.
– Kedves vagy, Ormányi Tüttő, hogy ki-szabadítottál.
– Ugyan, hagyd már, semmi volt az egész! Különben is sietek.
– Már hova sietnél – kuncogott a tündér –, nem vár senki!
– Ez igaz. Ez nagyon is igaz. De akkor is!
– Lassíts már kicsit, és figyelj rám! Zíliának hívnak – nyújtotta apró, jázmin illatú kezét.
– Kezi’ csókolom! Ormányi Tüttő. De ezt tudod. Tényleg, honnan tudod a nevemet?
– Tündér vagyok, tudok egyet s mást. Például, hogy jótett helyébe jót várj. Szeretnéd, hogy amiért kiszabadítottál, cserében teljesítsem három kívánságodat?
– Ugyan, menj már! Nincsen nekem kívánságom semmi! – mosolygott az öreg.
– S ha mégis lenne?
– Ha mégis lenne, akkor… Akkor sincs, slussz-passz, szevasz, tündér!
És ment tovább görnyedt háttal, lehorgasztott fejjel. De Zília nem hagyta annyiban.
– Nézd, nekem kötelességem meghálálni a segítséget. Én még csak kezdő tündér vagyok. Nem mehetek így haza, mit szólnak a szüleim?
– Jaj, még a végén megsajnállak! Komolyan mondom, nem tudnék dönteni, melyik legyen az a három kívánságom.
– Olyan sok van? – ámuldozott Zília.
– Olyan… kevés. Egy sincs. Vagyis… Tudod, annyi kívánságom volt már! Kiskoromban szerettem volna távirányítós autót, aztán meg, hogy valaki végre szépnek találjon, szerettem volna egy takaros házat nagy szobákkal, családot… Szerettem volna, hogy híres legyek, hogy ne fájjon a fejem, hogy tovább bírjam a kapálást, és ne görnyedjek meg ennyire. És még rengeteg, de rengeteg dolgot. Kedves tőled, hogy segítenél, de tényleg nem tudnék választani.
A kis tündér gondolkodva simogatta aranyló haját, aztán jelentőségteljesen Ormányi Tüttőre nézett.
– Akkor tudom, mit kell csinálni. Bár szabályzatilag, azt hiszem, ezt nem szabad, de mivel te vagy az első ember, akin segíthetek, úgy döntöttem, hogy nemcsak három kívánságodat teljesítem. Csiribú-csiribá, TELJESÜLJÖN MINDEN KÍVÁNSÁGOD! Pá!
Azzal elrepült. Tüttő pedig ott maradt. Hoppon. Most akkor mi van? Most akkor mit csináljon? Most akkor ez tényleg igaz, hogy…
– Na jó, egy próbát megér, hogyha valóban minden kívánságom teljesül…
Körbenézett, nem látja-e valaki, mintha attól félne, árgus szemekkel figyelik, és ellopják a kívánságait.
– Legyen az első… legyen az, hogy… hogy legyen zöld a hajam!
És zöld lett.
– A szöcske bajszára, ez működik. De minek nekem zöld haj? Akkor legyen kék!
És kék lett. Aztán persze az se tetszett Tüttőnek, úgyhogy a szivárvány összes színét kipróbálta. Végül maradt az eredeti barnánál, mert azt már megszokta. Utána kívánt egy nagy tál töltött káposztát. Amikor jóllakott, kívánt egy kényelmes ágyat. Aztán az ágy köré egy baldachint, hogy ne csípjék a szúnyogok. Aztán hogy ne is legyenek szúnyogok. De hamar rájött, hogy ha nincsenek szúnyogok, akkor fecskék sincsenek. Úgyhogy azt kívánta, egyenek a fecskék inkább füvet. Rötyögve nézte a réten legelésző fecskéket: ezek kecskék, nem fecskék! Hülyeséget kértem, egyenek inkább sünt! És akkorát kacagott, ahogy elképzelte a sünökre vadászófecskéket, hogy le is esett az ágyról. Akkor kívánt az ágy köré puha szőnyeget. Majd egy kis házat. Nem, nem, akkor már egy palotát teli kincstárral, száz fős személyzettel, plazmatévével és fodrásszal, mert fodrászhoz már régóta el akart menni. És így is lett. Márványpalota, egyenruhás szolgák, aranyozott gyertyatartók, medence. És már a fodrász is belibbent szmokingban, makkos cipőben. Ahogy meglátta kezében a csattogó ollót, eszébe jutottak a sünökre vadászó fecskék, és elborzadt. Kiugrott a székből, kért gyorsan egy Ferrarit, azzal száguldott vissza az erdőbe, ott a sportkocsi mit sem ért, hát egy terepjáróval ment tovább, aztán inkább helikopterrel, mert az mégis gyorsabb. Akkor azt kívánta, hogy álljon meg az idő, amíg kitalálja, mitévő legyen. Kért egy fröccsöt, mert megszomjazott, egy felhőt a Nap elé, mert melege lett. Kért egy bundát, mert fázni kezdett, aztán hogy inkább menjen tovább az idő, mert zavarta, hogy megdermedt minden körülötte. Megérezte mérhetetlen hatalmát, úgyhogy gyorsan azt kívánta, ő legyen a miniszterelnök, de hamar megundorodott a sok földön csúszóhaszonlesőtől, úgyhogy lemondott. Inkább azt kérte, hogy most már tényleg kapja meg a gyerekkorában áhított távirányítós autót, picit játszott vele, de rájött, hogy vágyakozni utána sokkal jobb volt, mint megkapni, és szomorúan a sarokba dobta. Aztán kívánt még egy tál rántott húst, pedig nem is volt éhes. Azt se tudta már, mit akar, amikor eszébe jutottak a fecskék, ahogy a sünök tüskéitől vérzik a csőrük. Nagyon elszégyellte magát, úgyhogy töredelmesen visszakívánta az összes eddigi kívánságát. Vigyázz, mit kívánsz, mondta magának, ahogy állt az erdei úton, épp úgy, mint mielőtt a tündérrel találkozott. Kócosan, koszlottan, görnyedten, ráncosan. Leült egy tölgyfa alá, és sóhajtott.
– Látod, mekkora ökörségekre képes az ember, ha azt tehet, amit akar. Úgyhogy azt kívánom, hogy ne teljesüljenek többé a kívánságaim!
És ment tovább szabad emberként: kócosan, koszlottan, görnyedten, ráncosan, mintha mi sem történt volna. De legalább evett egy jót.