SZÍNTELENSÉG?
Pupák volt a neve. Hosszú lábú, hordótestű, csupa fekete-fehér csík. Az állatkert egyetlen zebrájaként kényelmesen élt a hatalmas kifutóban, amin két zsiráffal és egy csapat flamingóval osztozott. Az emberek szerették: zebracsemegével etették a markukból, a gyerekek cirógatták a puha orrát, néha almával és édes répával kínálták, fotókat készítettek róla.
Senki nem gondolta, hogy Pupák elégedetlen, pedig esténként, mikor kialudt a rivaldafény és az állatkert bezárta kapuit, a kis zebrafiú egyik hátsó lábát felhúzva, fejét lógatva búslakodott a kifutó sarkában. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre se vette a flamingót, aki tollát borzolva, hosszú léptekkel közeledett felé.
– Mi bánt, Pupák? Régóta figyelem, hogy szomorkodsz.
Pupák lassan ingatta busa fejét ide-oda.
– Hogyne szomorkodnék, mikor én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki ilyen színtelen – magyarázta megtörten.
A flamingó gyorsan körbejárta a zebrát, alaposan megvizsgálta a szőrét és a mintáját a kifutót bevilágító halvány fényben.
– Nem vagy te színtelen – próbálta vigasztalni –, csak fekete és fehér.
– Pontosan ez a baj. Rajtam kívül mindenki más olyan szép. A zsiráfok barnák és sárgák, ti rózsaszínben pompáztok, a papagájok kékek, zöldek és lilák, a pillangók pedig… hú, a pillangók. Én pedig csak csíkos vagyok, csupa fekete és fehér. Unalmas.
A flamingó nem igazán értette, mi baja a zebrának, de úgy döntött, fölösleges szavak helyett inkább hallgatással fejezi ki együttérzését. Mikor felkelt a nap, még mindig ott ácsorogtak a sarokban. A kifutó kapujának nyikorgására ébredtek mind a ketten. Ám a megszokott reggeli helyett most az egyik gondozó érkezett mosolyogva, kezében kötőfékkel.
– Gyere, Pupák – mondta a zebrának, aki érdeklődve szaglászta a kétlábút. – Itt a nagy nap!
Pupák visszanézett a flamingóra. Egyikük sem értette, mi történik. A madár kerepelt neki, ő pedig válaszul hangosan nyerített. Aztán a gondozó bevezette egy lószállítóba, és útnak indultak az ismeretlenbe. Hosszan utaztak: a földön és vízen megtett távolság végtelennek tűnt. Hova viszik? Új állatkertbe? Csak ez lehet. Szomorúan gondolt a rózsaszín flamingóra meg a foltos zsiráfokra.
Egyszer aztán megérkeztek. Az új helyen forró volt a levegő, égetett a nap, a mozdulatlan levegőben ismeretlen illatok keveredtek. Ahogy Pupák lelépett a lószállítóról, alig hitt a szemének. Sehol egy kerítés, csak végtelen fűtenger és a távolban hegyek. Látott mást is: megszámlálhatatlanul sok fekete-fehér csíkot. Ezek ugyanolyanok voltak, mint ő, és amikor nyerített nekik, visszanyerítettek.
Hát mégsem ő volt az egyetlen!