SOK ISZONYÚ CSODA
Miután Kukorica Jancsi, illetve akkor már János vitéz megölte a kegyetlen óriáskirályt és az óriásfiak engedelmes szolgáivá szelídültek — miután végzett a gonosz boszorkányokkal a sötétség tartományában, és látta, minden méregkeverő szipirtyó pusztulásakor oszlik „az égnek homálya” —, vándorlása során sokat próbált hősünk elért az Óperenciás-tengerhez.
Önfejűen itt sem hallgat az óvatoskodó szavakra, az öreg halász hiába magyarázza, hogy miután „Se vége, se hossza ennek a tengernek”, jobb elkerülni — Jánosunk, mintha csak most indulna útra, mintha eddig semmi csalódás, fájdalom nem törte volna meg, lelkesen kiáltja: „Az Óperenciás? … Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos”.
A sípszóra megjelenő óriás három hétig viszi vállán, méghozzá „szörnyü sebességgel”, mire feltűnik Tündérország szigete. S a figyelmeztetés, hogy „Nem olyan könnyű ám a bejárás oda”, ezúttal sem lankasztja János vitéz harci kedvét. A mesehősök már csak ilyenek.
Tündérország kapujában — vagyis a boldogság, a legfőbb vágyak beteljesülése előtt kerül sor a legveszedelmesebb mérkőzésekre. Minden népmesében és a világ számtalan mítoszában így történik ez. Petőfi pedig többszörösen fokozza az utolsó próbákat. Először három medvével, aztán három oroszlánnal küzd János vitéz, s bár a fenevadak mérete ugyancsak eltúlzott, ezek valóságban is létező állatok.
(A félrőfös medvekörmöt körülbelül negyven centisnek képzeld, mert országonként változott, hogy a német eredetű rőf, amivel általában textilárut mértek, pontosan mekkora hosszúságú. Volt, ahol hatvan, másutt nyolcvan centinél is többre tartották.) Harmadiknak következik aztán a sárkány! Úgy is mondhatnánk: A sárkány, hiszen ez az óriáskígyó egymaga zárja el a bejárást. Egyetlen és egyfejű szörnyeteg.
Az olvasók vagy a hallgatók izgalmát hevítve, nagyon is tudatosan kiszól Petőfi a verses meséből: „Uram ne hagyj el!” — ilyesféle felkiáltás, megjegyzés sok helyen akad egyébként a műben −, a rémület azonban átélt, a fiatal költőnek bőven volt oka félni és megküzdeni a saját félelmeivel.
Szóval, a harmadik kapuban strázsáló sárkány képes lenne hat ökröt egyszerre lenyelni, s íme, már tátja is rettenetes száját! János vitéz meg leleményesen maga ugrik a sárkány torkába.
Ez az ugrás jellemző rá. Van, aki azt mondaná: az ilyen ember magának keresi a bajt, lám-lám, a címszereplő önnön vesztébe rohan — holott Jánosunk éppen ellenkezőleg, még legmélyebb bánatában sem önpusztító. Háborúban és tengeri viharban, az óriáskirály várában és a boszorkánytanyán is hihetetlen erővel és elszánással igyekszik boldogsága felé. A mesék hősei általában híresek akaraterejükről és életösztönükről. A küzdelmek nem is igen értelmezhetők „józan ésszel” — a vándorokat, legkisebb királyfikat és bujdosó szegény legényeket mit sem érdeklik a hétköznapi érvényesülés fortélyai. A mitikus nagy kalandok során az emberfelettien erős és bátor hős mindig a rendkívüli, eszményi jó és szép felé halad — a János vitéz vége felé már dereng is a hely, ahol a vágyak egyszer csak teljesülhetnek: Tündérország a neve.
(A folytatás a nyári számban olvasható)