EGY NYELVET BESZÉLÜNK
Akkor én most igazi magyar leszek, kérdem vagy századszor anyát a buszon, ami Budapestre visz, ahol az unokatestvérénél fogok lakni, amíg a zenei tanulmányaimat végzem, de szájának rándulásából látom, hogy elege van a faggatózásomból, így inkább kinézek az ablakon és próbálom felfedezni a jeleket, vajon miben más a magyar föld, mint az erdélyi, de szerintem minden ugyanolyan, a házak, az emberek, ám erősen figyelek, hogy észrevegyem, már odaát vagyunk, bár nagypapa azt mondta, ez egy és ugyanazon ország, csak száz éve feldarabolták, amit nem értek, mert hogyan lehet egy országot szétszakítani a hegyeivel, folyóival, a közös nyelvet beszélő emberekkel, akik rokonok és szeretik egymást, de erre nagymama szeme a távolba réved, úgy mondja, hogy a politikusokat, kisfiam, ez nem érdekli, és amikor kérdezem, kiből lehet politikus, mert bizony akkor én is az akarok lenni, hogy visszacsináljam ezt az egészet, csak nevetnek rajtam, nagymama meg elsóhajtja, hogy szívet cseréljen az, aki hazát cserél, mire apa mérgesen rávágja, hogy de hát egy vérből valók vagyunk, bár arra azért csak nehezen tudott válaszolni a sírdogáló anyának, hogy akkor most összecsomagoljuk Petit, aki én vagyok, az egész életét, és elengedjük őt a nagy, idegen Budapestre, ahol senkit sem ismer, csak az unokatestvéremet, Natit, akinek nincs gyereke, csak egy menhelyről szerzett kutyája, mire apának sikerült visszavágnia, hogy van viszont egy gyönyörű, két szoba hallos, belvárosi lakása a zeneiskola mellett fekvő utcában, ami azért fontos, mert négyéves korom óta zongorázom, és amiatt költöztetnek Pestre, mert Gizi néni, a zongoratanárnőm azt mondta, ragyogóan tehetséges vagyok, érdemes engem taníttatni, próbáljuk meg Magyarba’ a Bartók Konzit, amiről nem tudtuk, hogy mi, de a nagymama megnézte a neten, hogy az a Zeneművészeti Egyetem gyakorló gimnáziuma, ahová két év múlva mehetek, feltéve, ha kijárom a zenei általános utolsó két osztályát, apa felvillanyozva szervezte a jövőmet, amiből tudom, hogy szerencsés vagyok, ám arra gondolok, hiába beszélünk egy nyelvet, idegen leszek egy ideig, de abban reménykedem, a zene összehoz minket, mert azt tanultam Gizi nénitől, hogy a világ összes embere megérti, ha felsír egy hegedű, vagy egy lágy futam végigsuhan a zongorista keze alatt, ezért már mosolygok, amikor a buszállomáson fogott taxink csikorogva fékez az Akácfa utcában, ahol Nati néni kitárt karokkal és óriási halom palacsintával fogad, aztán betessékel a számomra kialakított szobába, ahol az ágyam közepén egy kajla, kis foltos csóválja a farkát izgatottan, az asztalon pedig egy vadonatúj laptop üres képernyőjén villódzik a fekete kurzor és én ettől megnyugszom, mert érzem, hogy hazaérkeztem, ezzel megnyílt új életem könyvének első fejezete.