VERKLI ÉS WURLITZER
A díszes doboz ovális fedele hirtelen felpattan, és színes tollú madárka emelkedik ki. Jobbra-balra fordul, szárnyát emelgeti, miközben fülbemászó trillát hallat. Csőre
a madárének ütemére nyílik és záródik. A kis tünemény tavaszi zsongással tölti meg a szobát, majd pár percnyi éneklés után elhallgat és eltűnik a doboz belsejében.
Az éneklő madárdoboz első példányai az 1780-as években készültek egy svájci órásmester, Pierre Jaquet-Droz (ejtsd: pier zsáké droz) műhelyében. A zsebórákhoz, karórákhoz hasonlóan a madárdalt lakásba varázsoló szerkezetet is a spirális fémrugó működtette. Felhúzást követően a rugóacél mozgásba hozta a madárkát, és megszólaltatta a dobozban rejlő hangszert, azt az illúziót keltve, hogy a kis szárnyas saját erejéből és akaratából verdes és énekel. Az ezermester órás találékonyságát példázta a spanyol királynak készített zenélő órája, amelyen a kutyájával ülő pásztor az óraütések után dallamokat játszott, a hűséges négylábú pedig ugatott.
A Jaquet-Droz család hírnevét tovább öregbítette három babaautomata. A fiú-gyermek alakú rajzoló és író automata mellett a zenészlány lett a legnépszerűbb. A fodros selyemruhába öltöztetett fabábu egyedi készítésű orgonát szólaltatott meg billentyűket lenyomó ujjaival. Mellkasa úgy mozgott, mintha levegőt venne, törzse hol az orgona fölé hajolt, hol kiegyenesedett, miközben fejével és szemével a kezét követte, ahogy egy igazi művész tenné. A múzeumban őrzött, működőképes babaautomatákat ma is sok látogató megcsodálhatja rajzolás, írás és zenélés közben.
Egy másik neves feltaláló, az olasz Innocenzo Manzetti (ejtsd: innocsentszó mándzetti) 1840-ben széken ülő, férfialakú fuvolaautomatát épített. A tucatnyi dalt lejátszó, életnagyságú zenészbábu ajkait és ujjait sűrített levegővel mozgatták. A sakkozógépéről ismert Kempelen Farkas másik híres találmánya nem zenei, hanem emberi hangokat szólaltatott meg. A beszélő-gép képes volt francia, olasz és angol szavakat kiejteni.
A zeneautomaták közül hosszú időn át a verkli, vagy más néven kintorna örvendett a legnagyobb népszerűségnek. Az önműködő, illetve kézi hajtású gépezetek a 18. századtól Észak-Itáliából, Németalföldről és Szászországból terjedtek el egész Európában, később Amerikában.
A családi otthonokban használt, néhány sípos orgonáktól a szekérnagyságú, cintányérokat és húrokat megszólaltató szerkezetekig több fajtát készítettek. A munkamegosztásnak köszönhetően egyes cégek kizárólag a sípokat és a dobozokat gyártották, míg mások a zeneműveket írták át szöges hengerekre vagy kilyuggatott papírcsíkokra. A zenegép zongorát utánzó hangja vagy hangos sípja gyakran szólalt meg városi bérházak udvarán. A fonográf megjelenéséig ezeknek a masináknak köszönhetően élvezhették a járókelők az operettek vagy operák népszerű betétdalait. Ahogyan A Pál utcai fiúk című regény szereplői is hallhatták a zongora-verklin játszott dallamot, amikor a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterem nyitott ablakán át. A sípokból álló zeneládát az amerikaiak majomorgonának nevezték, mert a verkliseknek gyakran kis, élő majom volt a társa. A színes ruhába, kalapba öltöztetett állat a melódiákra mókásan táncolt.
Az 1800-as évek közepén az Egyesült Államokba települt német hangszerkereskedő, Rudolph Wurlitzer (ejtsd: rudolf vurlicer) megalkotta a később róla elnevezett zenegépet, amelyet használója pénzérme bedobásával működtethetett. Az ötletet egy vállalkozó továbbfejlesztette, és San Francisco egyik bárjában elhelyezett gépébe Edison elektromos árammal hajtott, viaszhengeres fonográfját építette. A szórakozóhelyen az új slágerekre kíváncsiak senkit nem zavartak a zenehallgatással, mert a hangszóró feltalálása előtt a dallamokat egyszerre legfeljebb négyen élvezhették az orvosi sztetoszkópra emlékeztető fülhallgatóval.