HEGYI NÁRCISZOK ÉS ESŐ UTÁNI NARANCSVIRÁGOK
Parfümgyártó műhely maradványaira bukkantak 2004-ben olasz régészek Ciprus déli részén. A lelőhelyen talált illatszereket főleg levendulából, rozmaringból és babérból készítették, és apró üvegcsékben tárolták. Az archeológusok több mint négyezer éves lepárlókat, keverőtálakat, tölcséreket és parfümös üvegeket találtak. A tíz futballpályányi területű egykori üzemet földrengés temette be, így őrződtek meg a régészeti leletek, amelyek igazolják, hogy Ciprus, ahol a görög mitológia szerint a szépség istennője, Aphrodité született, az illatszerek egyik ókori központja lehetett. A virágszirmokból párolt illóolajokról szóló, ötezer éves hindu szövegek a parfümkészítés még korábbi előzményeit örökítették meg. A szerelem és a szépség virágát, a rózsát a perzsák kezdték nemesíteni, hogy a legillatosabb változatokból gyógyításra használt rózsaolajat és rózsavizet készítsenek.
Az utóbbit a rózsaszirmok lepárlásakor keletkezett gőz hűtésével nyerték, bőrtisztításra használták, illetve nyugtató hatása miatt teákban fogyasztották. A rózsavíz megjelent a bizánci rítusú egyházak vallási szertartásain is.
Lepárlással egyre töményebb illóolajokat vontak ki virágokból. A híres arab orvos és vegyész Avicenna (980–1037), Szent István királyunk kortársa, tovább tökéletesítette az eljárást, és a virágszirmok olajával betegeket gyógyított. Az arab parfümöket és az előállítás titkát a keresztes lovagok hozták Európába. Az első európai illatszert Magyarországon alkották meg az 1300-as évek második felében. A királynévíznek mondott szépítőszer valószínűleg Károly Róbert magyar király felesége parancsára készült borpárlatba vegyített friss rozmaringból és kakukkfűből. A későbbi változataiba levendulát, mentát, zsályát és majoránnát kevertek. A rozmaring szellemének is nevezett szert a kölnivíz megjelenéséig évszázadokon át használták. Még Csipkerózsika történetének egyik korai változatában is feltűnt, amikor a hosszú álomba szenderült királylányt ezzel az illatszerrel próbálták felébreszteni, sikertelenül.
A reneszánsz itáliai illatszerészeinek műhelyeit egyre több parfümváltozat hagyta el. Amikor Medici Katalin a francia trónörököshöz ment férjhez, magával vitte Franciaországba udvartartásában szolgáló parfümkészítőjét. A francia előkelők körében gyorsan népszerűek lettek az illatosított kesztyűk, amelyekkel alattomosan gyilkolni is lehetett, ha a parfümöt bőrön át felszívódó méreggel keverték. A 17. századtól a francia illatszer- és kozmetikumgyártás uralta az európai piacot. XIV. Lajos udvara egyet jelentett a bőrön, ruhákon, legyezőkön és bútorokon naponta használt illatosítókkal, XV. Lajos udvarát pedig parfümös udvarként emlegették.
A virágszirmokból nyert aromák törté-netének új fejezetét a kölnivíz feltalálója, az itáliai származású Johann Maria Farina nyitotta meg. 1708-ban azt írta testvérének, hogy talált egy olyan illatot, amely az olasz tavaszi reggelre, a hegyi nárciszokra és az eső utáni narancsvirágokra emlékeztet. Az olykor csodavízként említett parfümöt gyógyszerként már nem alkalmazták. Egyetlen fiola félévi köztisztviselői fizetésbe került, így csak a legelőkelőbbek engedhették meg maguknak ezt a luxust. Francia császárként Napóleon hetente két liter ibolyakölnire tartott igényt. Felesége, Josephine [ejtsd: zsozéfin] havonta hatvan üveg jázminkivonatot rendelt. Nem csoda, hogy ízlésesen berendezett öltözőszobája még hatvan évvel halála után is erősen illatozott.