Folyószelídítő óriások
A nélkülözhetetlen éltető elem, a víz, tavaszi olvadáskor vagy nagy esőzések idején áradással fenyeget, míg a hosszantartó nyári melegben a kiszáradó folyómedrek miatt aggódnak az emberek. A nagy folyók partján kialakult korai öntözéses földművelő társadalmak számára az egyenletes vízjárás a biztonságot jelentette. Ezért a mezopotámiai városállamokban és a Nílus ajándékaként emlegetett Egyiptomi Birodalomban szabályozták legkorábban a felszíni vizeket. Az ötezer évvel ezelőtt Jordániában épített Jawa-gát maradványaira az 1970-es években bukkantak a régészek. A legrégebbi, ma is működő Kallanai-gátat Dél-Indiában 1900 évvel ezelőtt Nagy Karikala tamil császár építtette, és a létrehozott öntözőhálózat felvirágoztatta a környező településeket.
A gátépítés mérnöki ismereteit az ókori rómaiak a vízálló habarcs és a beton használatával gazdagították. A korábbiaknál jóval nagyobb és erősebb tározógátak épülhettek a városok vízellátására. A legmagasabb, a Róma melletti Subiaco-gát elérte az ötven métert, és 1305-ben bekövetkezett összeomlásáig a világ legnagyobb, áradást mérséklő építménye maradt. A középkori gátépítésben a hollandok jártak élen. A tengerszint alatt fekvő országban gyakran emeltek folyókat elzáró, illetve a tenger bejutását akadályozó védműveket. A gátat jelentő dam szó a két legnagyobb város, Amszterdam, illetve Rotterdam nevében jelzi, hogy a városok története a vizek szabályozásához kapcsolódott.
Az ipari forradalom technikai újításaival a korábbiaknál jóval nagyobb gátművek épülhettek. A nagy duzzasztógátak korszakát a britek által 1902-ben a Níluson befejezett, 1900 méter hosszú és 54 méter magas Asszuáni-gát nyitotta meg. Napjainkban ezt már csak alacsony gátként emlegetik, mert a közelében 1970-re elkészült az új, 111 méter magas építmény. A nagy világgazdasági válság idején láttak hozzá az Egyesült Államokban a Colorado folyón az addigi legnagyobb duzzasztómű, a Hoover-gát építéséhez. A munkálatok során számos modern megoldást alkalmaztak. A helyenként 200 méter, azaz két futballpálya hosszával azonos szélességű építmény betonozása komoly kihívást jelentett. Ha egyetlen hatalmas tömbben épül, a beton 125 év alatt szilárdult volna meg. Ezért számtalan, egymásba illeszkedő, trapéz alakú oszlop alkotja a létesítményt. A felhasznált anyag elegendő lett volna a San Franciscót New Yorkkal összekötő, 3500 kilométer hosszú, kétsávos autópályához. A hatalmas szerkezet az év minden napján vízzel látja el a környék 20 millió lakosát, és turbinái 1936 óta villamosáramot termelnek. Az éghajlat-változás miatt azonban csökken a Colorado folyó vízhozama, ezért bizonytalan az erőmű jövője. Napjaink legnagyobb duzzasztóműve több évtizedes előkészület után 2009-re készült el Kínában a Jangcén. A Három-szurdok-gát szerkezetének utolsó elemét, a hajókat átemelő részt 2015-ben adták át. A nagyszerű mérnöki vállalkozás kedvezőtlen következménye, hogy az építkezések miatt ősi kulturális helyszínek kerültek víz alá, és több százezer ember kényszerült lakóhelye elhagyására. A beavatkozással megváltozott a folyó élővilága, folyamatosan csökken a halállomány.