Hollós Máté

RÉSZ? EGÉSZ? EGERÉSZ?

RÉSZ? EGÉSZ? EGERÉSZ?

Van-e része a zenének?

Sokféleképpen válaszolhatunk a kérdésre. Mutathatunk több tételből álló műveket, de egy tételesekben is felismerhetünk bevezetést, kibomlást és a kezdetre visszautaló befejezést. Még a népdalnak is vannak sorai, amelyek nemcsak a dal szövegében, hanem dallamában is „történetet” rajzolnak ki. De akár a dal egyetlen sorában is felfedezhetünk alkotóelemeket. Egy lélegzetre elénekelt, eljátszott dallamocskát – frázist – is rövidebb egységek alkotnak. Ezek a néhány hangból álló egységek a motívumok.

A motívum olyan, mint beszédünkben a szó: alakítható, bővíthető, többféle hangsúllyal kimondható, és ilyenkor mást és mást jelent. Természettudományos hasonlattal az atomra emlékeztet, amelynek alakítgatása, másik motívummal társítása zenei frázist alkot (a természetben ilyen a molekula). Kell-e így boncolni a zenét? Nem az a dolga, hogy átmossa a fülünket, elárassza a lelkünket, és szépséget adjon? Esetleg felizgasson, majd elnyugtasson? Valamilyen konfliktust érzékeltessen, aztán feloldódást,
a megtisztulás élményét, görög szóval katarzist  nyújtson?

A boncolgatás nem a meghallgatás helyett van. Nem kell széttrancsírozni a rigót, de érdemes megnézni, mitől tud repülni és dalolni. A részek vizsgálata nem a szépség ellen hat, a tudatosan megfigyelt jelenség csak elmélyítheti élvezetünket.

Ha énekeltél már kórusban, esetleg játszottál együtt másokkal hangszeren, érezhetted: rész vagy az egészben. A szólamod mindenképpen fontos, akkor is, ha sok hangot kell játszanod, akkor is, ha kevesebbet, de ha az a szólam nem hangzana el, hiányozna az egészből. S az sem mindegy, hogy elhibázol vagy kihagysz-e valamit a folyamatból. A zeneszerző úgy komponálja meg a művet, hogy a részek pontosan illeszkedjenek egymáshoz. A komponálás latin eredetű szó, magyarul összerakást jelent. Ha egy épületet úgy raknánk össze, hogy bizonyos alkotó elemei hiányoznának, vagy nem pontosan illeszkednének, összeomolhatna. Ha a zenedarab „építményéből” hiányzik egy oda szánt rész, sérül az egész. Nem temetnek maguk alá a téglák, mint a hibásan felhúzott épületnél, de élvezhetetlenné teheti a zenét, mert nincs olyan mellékesnek gondolható alkotórész, amely nélkül ugyanolyan maradna a zenemű. Ha áthangszerelik a darabot, akkor sem egyszerűen kihagynak valamit, hanem úgy rendezik át, úgy csökkentik az előadók számát, hogy a dallamok mellől ne vesszenek el a kíséretek, a harmóniákból ne hiányozzanak hangok, hiszen semmi sem fölösleges.

A rész önmagában egész is lehet. Egy opera áriája vagy jelenete része a teljes műnek, de gyakran önmagában is előadható. Ugyanúgy épül föl a zenei témákból, mintha szimfónia vagy szonáta, esetleg táncokból álló szvit tétele lenne, nem egy többtételes mű egyik „fejezete”, hanem önálló kompozíció. De gyakori, hogy az opera részei egymásra utalnak. Egy téma visszaidéződik a korábbi jelenetből, emlékeztet valamire: felidéz egy szereplőt, eseményt. Ez nemcsak konkrét történetet elbeszélő operában fordulhat elő, hanem például a nagy cseh romantikus zeneszerző, Antonín Dvořák (ejtsd: dvorzsák) híres IX. szimfóniájában, amelynek címe Az Új világból, s amely az Amerikába elszármazott mester hazavágyásáról szól. Minden tétel utal a korábbiakra, és végül olyan kép alakul ki, amilyet a templomok falán látható freskókon látunk: megannyi külön jelenet önmagában értelmezhető, de együtt szemlélve rálátunk az összefüggésekre.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: