RÉGI RUHA ÚJ KÖNTÖSBEN

Az öreg császár tanácstalanul meredt az udvari szabóra.

– Egész pontosan hol van a ruha? – kérdezte.

– Hát itt, felség, a kezemben! – kiáltotta a szabó, két karjával lóbálva a nagy semmit.

– Nem jól látom – motyogta szégyenkezve a császár.

– Mert olyan vékony és könnyű, mint a levegő! De mikor felpróbálja, érzi majd a súlyát!

Az öreg császár vállat vont. A szeme egy ideje romlik, a szemüvegét meg folyton elhagyja: persze, hogy nem látja a ruhát. Levetkőzött, a tükör elé állt, a szabó pedig ráterítette – a semmit.

– Nos, érzi már? – kérdezte izgatottan.

Az öreg császár pislogott.

– Á, igen – bólintott végül. – Jó puha.

– Ugye?

– És meleg.

– Mi az, hogy!

– Kitűnő munka, méltó jutalmat érdemel – mondta a császár.

A szabó elégedetten dörzsölte a kezét.

– Tudja – folytatta tűnődve az öreg császár –, erről eszembe jut egy történet.

– Csakugyan?

– Kisgyerek koromban – kezdte az uralkodó, még mindig a tükörképét nézve – az akkori császárt felkereste két szabó. Megígérték, hogy elkészítik neki a világ legpompásabb ruháját. Olyan különleges lesz, hogy egyszerű halandó nem is látja majd.

– Érdekes – felelte a szabó óvatosan.

(A folytatás a nyári számban olvasható)