PÓK-ÜGY
Az állatokat általában mindenki szereti. Legalábbis, ha odaállok valaki elé és megkérdezem, hogy „neked bejönnek az állatok?”, lefogadom, tízből kilencen azt mondják: „hát persze!”, a tizedik meg azt, hogy „Naná!”. Pláne, ha gyerek az illető. De az „állatok”, az nagyon tág fogalom, mert ha azt kérdezem, hogy „neked tényleg bejönnek a pókok, kígyók, békák, agámák, gőték, gekkók, sáskák, ostorlábúak meg más effélék?”, akkor rögtön kiderül, hogy a legtöbb embernek az „állatok” a kutya vagy a cica, legfeljebb a törpepapagáj. És ez egyáltalán nem rendes dolog a többi állattal szemben.
Persze a pókokat, kígyókat meg a más efféléket nem igazán ismerik, és úgy sokkal könnyebb félni tőlük, meg nem szeretni őket, mint ha vennék a fáradságot, és kicsit összehaverkodnának velük. Mint ahogy a mamám a pókokkal. De inkább kezdem az elejéről ezt a pók-ügyet. A legeslegelejéről, mikor még nem tartottunk pókokat, csak rettegtünk tőlük. Legalábbis a családom egy része.
Nálunk elég sok állat élt mindig, mert a mamám a kígyókért meg a békákért van oda, a papa meg hagyományos kutyatartó fajta, meg a gyíkokat szereti, a madarakat meg mind a ketten bírják, és amikor valami kóbor vagy sérült állat kerül felénk, az is rögtön teljes ellátást kap, bár régebben csak akkor volt ez így, ha be tudta bizonyítani magáról, hogy nem pók. De ha valamelyiknek négy pár lába volt, és a mama szeme elé került, az sok jóra nem számíthatott! Kíméletlenül lepoharazták, mehetett ki az udvarra, és legfeljebb néhány jó tanácsot kapott, hogy merre ne jöjjön legközelebb.
Aztán egy napon kiderült, hogy mama egyik munkatársánál lakik egy madárpók, aki a hétvégét azzal töltötte, hogy levedlett. A madárpókok nem kispályások, ha már vedlenek, azt igen alaposan teszik, szóval levedlik a szemüket, a fogukat (vagy inkább csáprágójukat), szépen kihúzgálják a régi bőrből a lábaikat, és a végén szakasztott olyan lesz a levetett bőr, mintha az is egy pók lenne. Mamának ez annyira megtetszett, hogy gondolta, kölcsönkéri a bőrt, és hazahozza nekünk, hogy lássunk mi is csudát.
Azt hiszem, mama nagyon szépen tud kérni, és az ismerőse is így gondolhatta, mert már aznap késő este átugrott hozzánk a bőrrel, meg egy füst alatt hozta a pókot is – csinos, szürkésbarna, tenyérnyi, szőrös teremtést, aki ízlésesen csíkos, sportosan karcsú lábakat és nem annyira sportosan gömbölyödő potrohot viselt magán. Meg érdeklődéstől csillogó apró szemeket is, amit amúgy leginkább csak csillogtatott, mert a madárpókok nem valami jól látnak. A volt gazdája letette az akváriumot a pókkal együtt a konyhapultra, annyit mondott, hogy köszöni az érdeklődést, a pókot Ottónak hívják, de nem hallgat a nevére, az akváriumból amúgy ki tud mászni, úgyhogy jobb, ha teszünk a tetejére valamit, biccentett egyet, és huss – már ott sem volt. Mama meredten bámulta az akváriumot, benne rémálmai főhősével, aki teljes nyugalomban terpesztett mind a húsz centijével a talajon. Aztán hirtelen eltűnt, hogy két perccel később két lexikonnal, meg két kertészeti szakkönyvvel felszerelkezve bukkanjon újra elő. Azokat az akvárium tetejére rakta, sóhajtott egy „ezt megúsztuk”-ot, nekünk takarodót fújt, ő meg leült a pult elé és meredten bámulta a pókot.
(A folytatás az őszi számban olvasható)