PIKOLÓ ÉS MOLL MESTER

– Trá-tá-ráá! – szólt a harsona, és Kádencia városának északi bástyája összeomlott.
Pikoló királyfi leeresztette a hangszert, gyönyörködött a látványban. Három napja találta meg ükapja, a nagy Tru-Ba-Dúr harsonáját. Azóta csak fújta, és nézte, ahogy a város fala vagy tornya leomlik. Szörnyen jó móka volt!
A városiak már nem élvezték annyira, de senki sem mert szólni. Mégiscsak a trónörökös! Végül Kreszkendó tábornok megelégelte a dolgot, és a következő gyűlésen így szólt a királyhoz:
– Felség, ez már biztonságpolitikai kérdés! Maholnap nem lesznek falaink, és bármikor itt teremhetnek ellenségeink, a vad szünkópák! Akkor mi lesz? Talán leülnek és hallgatják a királyfit?
A király szomorúan bólogatott:
– Magam is úgy vélem, Lord Kreszkendó, hogy ez így nem mehet tovább. De mit tegyek? Nemcsak király, apa is vagyok. És Pikoló úgy szeret zenélni!
Kreszkendó töprengett.
– Mi lenne, ha fogadnánk mellé egy… zenetanárt?
– Nagyszerű ötlet! De mégis kit? Ki lenne képes ekkora feladatra?
Néma csend borult a tanácsra. Végül valaki megszólalt:
– Moll mester.
(A folytatás a téli számban olvasható.)