PEDIG VILÁGOSAN EMLÉKSZEM, HOGY…

Ha az agyad emlékszik valamire, nem biztos, hogy te is emlékszel rá. Ez elég furcsán hangzik – hiszen az agyad is te vagy –, mégis így igaz. A furcsa ellentmondás feloldásához tisztáznunk kell, hogyan emlékszik az agy, és mire mondjuk, hogy „emlékszem rá”.

Amikor elmeséled, milyen érdekes dolog történt veled tegnap, az agyaddal emlékszel. Az agyadban van valamilyen lenyomata, ami előjön. Bár már elmúlt, emlékezetből el tudod mondani még az apró részleteket is: a képeket, mozdulatokat, hangokat, érzéseket. Ugyanakkor tudatában vagy, hogy ez már tegnapi történet. Tudsz róla, hogy most éppen emlékezel. Tehát egybeesik, hogy az agyad emlékezik (azaz őrzi valamilyen módon a tegnapi benyomásokat), és hogy te tudatosan emlékszel, mert emlékezni akarsz, hogy minél pontosabban elmesélhesd a történetet. De ez a kettő nem mindig esik egybe. Sőt, a legtöbbször nem.

Bizonyára tapasztaltad már, hogy ha bemész egy szobába, ahol valami nagyon büdös, eleinte zavar a rossz szag, de pár perc múlva már alig érzed. Hozzászoktál. Ennek az a magyarázata, hogy az agyad megjegyezte ezt a szagot, és mivel nem hordoz semmiféle veszélyt, fokozatosan leállítja azt a működését, amelynek révén tudatosul benned, hogy milyen szagot érzel. Az agyad tehát folyamatosan emlékszik erre a szagra, pedig te már nem érzed. Arra persze emlékszel – és el is tudod mondani –, milyen iszonyú bűz volt, amikor bejöttél, de arra nem, hogy az agyad közben leállította magát.

Aki kicsit is tud zongorázni, valószínűleg ismeri a Szamár-indulót, és már százszor eljátszotta. Ha szavakkal kellene elmondania, milyen hangok következnek egymás után, és hogy játék közben milyen emlékképeket hívott elő, és mit csinált az ujjaival, csak dadogna. Fura módon nem ő emlékszik, hanem a keze. Ujjakat mozgató agya megtanult és emlékezetből bármikor előhív egy mozgássorozatot, de az agy „gazdája” nehezen tudja felidézni, mikor melyik ujját hogyan mozgatta.

Ugyanez érvényes minden mozgássorozatra, amelyet olyan sokszor ismétlünk, gyakorlunk, hogy már automatikussá válik. Legyen ez pingpongozás, biciklizés, kötés-horgolás, autóvezetés vagy akár a kézírás. Aki tud autót vezetni, nem felejti el, hogy amikor kezdő volt, minden mozdulatra egyenként kellett emlékeznie, végiggondolva, mi legyen a következő mozdulat. Amikor a rutinos vezető – különösen balesetveszélyes helyzetben – villámgyorsan cselekszik, az agya az emlékezet-nyomok alapján intézkedik, de maga a „pilóta” már nem emlékszik a helyes cselekvés minden pillanatára.

Ha ebéd előtt meghallod a tányérok, kanalak, villák csörgését, összefut szádban a nyál, és eszedbe jut, hogy éhes vagy. De miért éppen a kanálcsörgésre? Miért nem az autókerék csikorgására? A fékcsikorgás és az ebéd között csak ritkán, véletlenül mutatkozik egybeesés. A kanál csörgése és az ebéd közeli érkezése azonban időben nagyon gyakran együtt jár, így az agy megtanulja, hogy e kettő között kapcsolat van. Ha az egyiket észlelte, akkor már előre figyelmezteti a szervezetet, hogy mindjárt érkezik a másik. Így a szervezeted előre beindítja a nyál képződését és a gyomor mozgását. Tehát az agyad emlékszik egy hosszú tanulási folyamat nyomán kialakult kapcsolatra, bár te, az agyad „gazdája” talán nem is emlékszel semmiféle kanálcsörgésre.

(A folytatás a nyári számban olvasható)