Varga Zoltán Zsolt

PATKÓ AZ ERDEI ÚTON

PATKÓ AZ ERDEI ÚTON

Egy verőfényes nyári délután, de az is lehet, hogy egy borongós őszi napon, sőt, nem kizárt, hogy tavasszal történt, Borzas és Medvenc megint együtt poroszkált hazafelé a munkából. Az egyik kanyarból kiérve már messziről megpillantottak egy rikítóan kék-piros tárgyat. Az út porában hevert.

Amikor odaértek, fölé hajoltak. Patkó alakú vasat láttak, amelyiknek egyik felét kékre, a másikat pirosra festették, a kék felébe „D”, a pirosba „É” betűt véstek.

– Hát ez meg mi a fityfiritty? – vakarta bozontos üstökét Medvenc. – Lópatkónak nagyon vastag, és nincsenek rajta lyukak a szegek számára.

– Szerintem bumeráng! – szólalt meg váratlanul a fejük felett Bagoly, aki most is árnyékként követte őket. – Ausztráliában ilyennel vadásznak
az őslakók. Dobd csak el, Medvenc, pörögni fog a levegőben, aztán visszatér a mancsodba.

Medvenc elhajította, de az nem pörgött, nem tért vissza, hanem hatalmas porfelhőt kavarva nagyot puffant az úton.

– Hm. Tévedtem. Tévedni állati dolog – hunyorgott szégyenkezve Bagoly.

Borzas, aki az erdő lakói közül a legtöbb ismerettel rendelkezett az emberi dolgokról, mindeddig egy szót sem szólt, csak borzbajsza alatt mosolygott két barátja tudatlanságán.

– Ez barátaim, egy mágnespatkó. Semmi köze a lópatkóhoz, vasat és egy másik mágnest lehet vele vonzani. Menjünk csak utána, Medvenc barátom jó messzire elhajította.

– Borzas, azt is tudod, hogyan került az útra ez a mágnes? – érdeklődött Bagoly.

– Hogyne tudnám. Nem messze innen van egy mágnesfa, azon terem. A szél fújhatta ide.

– Tényleg?

– Dehogyis. A napokban erre zötyögött egy mutatványos szekér, szerintem arról pottyanhatott le.

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: