PATKÓ AZ ERDEI ÚTON

Egy verőfényes nyári délután, de az is lehet, hogy egy borongós őszi napon, sőt, nem kizárt, hogy tavasszal történt, Borzas és Medvenc megint együtt poroszkált hazafelé a munkából. Az egyik kanyarból kiérve már messziről megpillantottak egy rikítóan kék-piros tárgyat. Az út porában hevert.
Amikor odaértek, fölé hajoltak. Patkó alakú vasat láttak, amelyiknek egyik felét kékre, a másikat pirosra festették, a kék felébe „D”, a pirosba „É” betűt véstek.
– Hát ez meg mi a fityfiritty? – vakarta bozontos üstökét Medvenc. – Lópatkónak nagyon vastag, és nincsenek rajta lyukak a szegek számára.
– Szerintem bumeráng! – szólalt meg váratlanul a fejük felett Bagoly, aki most is árnyékként követte őket. – Ausztráliában ilyennel vadásznak
az őslakók. Dobd csak el, Medvenc, pörögni fog a levegőben, aztán visszatér a mancsodba.
Medvenc elhajította, de az nem pörgött, nem tért vissza, hanem hatalmas porfelhőt kavarva nagyot puffant az úton.
– Hm. Tévedtem. Tévedni állati dolog – hunyorgott szégyenkezve Bagoly.
Borzas, aki az erdő lakói közül a legtöbb ismerettel rendelkezett az emberi dolgokról, mindeddig egy szót sem szólt, csak borzbajsza alatt mosolygott két barátja tudatlanságán.
– Ez barátaim, egy mágnespatkó. Semmi köze a lópatkóhoz, vasat és egy másik mágnest lehet vele vonzani. Menjünk csak utána, Medvenc barátom jó messzire elhajította.
– Borzas, azt is tudod, hogyan került az útra ez a mágnes? – érdeklődött Bagoly.
– Hogyne tudnám. Nem messze innen van egy mágnesfa, azon terem. A szél fújhatta ide.
– Tényleg?
– Dehogyis. A napokban erre zötyögött egy mutatványos szekér, szerintem arról pottyanhatott le.
(A folytatás az őszi számban olvasható)