Pap Vanda

PATKÓFALVA

PATKÓFALVA

Valahol a Duna mentén, íves kanyarulatban domborodott Patkófalva. Nevét patkó formájáról kapta – öblöt ölelt kelet felől. S mint patkóban a szegek, úgy emelkedtek a faluban a főbb gyülekezőhelyek, ezek köré gyűrűztek a piros tetős házak, kertek, veteményesek.

A falubéliek száma éppen háromszázharminchárom volt, egy lélekkel sem több, sem kevesebb. Ha egy pihésbajszú legény vagy pézsmaillatú leány elment szerencsét próbálni, a szomszéd faluból megjelent egy ifjú és beházasodott. Ha valakit elszólított az ég, rögvest új gyermek született, így mindig pontosan háromszázharminchárman lakták a csudálatos Patkófalvát. Az asszonyok aszaltak, tésztát gyúrtak, a férfiak kaszáltak, lyukat fúrtak, a lányok köpültek, teregettek, a fiúk füstöltek, terelgettek. A gyerekek krétával rajzoltak, borsót fejtettek, szamócát válogattak, malacot etettek.

A boldog élet Patkófalván bejáratott körforgásban morajlott, míg csak egy napon vándor nem érkezett az öböl felől, halászhajón, és oldalán ott fújtatott a pejtarka Iván Cocó. Össze is gyűlt a falu az öbölnél, félbehagyták a répapucolást, tehénfejést, matektanulást, gereblyézést. Úgy szaladt a nép, ahogy Iván Cocó szeme kékje szájról szájra járt a faluíven. Mert Patkófalva lakói ilyet még nem láttak; a lónak emberszínű szeme volt – így mondták –, kékebb az ég kékjénél, hidegebb a jégnél, varázslatosabb minden aranyfürtnél. A falu népét furdalta a kíváncsiság, hol lelte e pejlovat a vándor. De az nem szólt egy szót sem, csak lenyúlt és felhúzta Iván Cocó jobb mellső lábát. A falu népe hátrahőkölt. A lópatkó pontosan Patkófalva térképét mutatta, a szegek az épületeket, a díszítések a házakat, íve az öböl ívét követte. Mese nincs – gondolta a népség –, a vándor maradásához nem férhet kétség. Összehívtak hát egy rendkívüli gyűlést, s időt kérve elvonultak a faluházba.

(A folytatás a téli számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: