Nacsinák Gergely András

NINCSTÁR

NINCSTÁR

A gróf futóbolond hírében állt, s már találkozásunk első pillanatában sem igyekezett rácáfolni hírére.

– A pénznem boldogít! – harsogta teli szájjal, mikor kaput nyitott, és széles mozdulatokkal betessékelt a rozzant kastély viharvert ajtaján. Engem a híre hozott ide, az újságírói szimat: mert a környéken széltében-hosszában beszélték, hogy az eszehagyott nemesúr, fajtájának e legutolsó képviselője, mesés kincstárat rejteget ősei denevérjárta tanyáján, melytől semmi pénzért nem hajlandó megválni, s amelyet sose látott még senki emberfia. Pedig jobban járna – folytatódott a környékbéli települések kocsmáiban és vegyesboltjaiban a szóbeszéd –, ha elköltözne, festői, ámbár viseltes lakhelyét modern lakásra cserélné, és turisztikai céllal megnyitná a düledező vár kapuit a nagyközönség előtt. Erre azonban nem mutat hajlandóságot.

Amikor tehát hosszas rábeszélés, hízelgés és kunyerálás után végre beengedett, a szerencse fiának éreztem magamat, habár sejtettem, hogy a gróf szívét nem a hajbókolás puhította meg, hanem a busás jutalom, amelyet újságom helyezett kilátásba a riport közléséért. Hagytam tehát, hogy végigvezessen a gaztól felvert udvaron, át a rozoga lépcsősorokon, egy lakótelepi garzon eleganciájával berendezett fogadószobáig. Közben a házigazda rettentő hangerővel és csekély pontossággal kalauzolt:

– Ez itt a kastély udvara! Boldogult őseim kövezték ki, akik tudták jól: a pokolba vezető út is ki van kövezve! Két dudás nem fér meg egy pokolban! Ez meg itt várfal! Áldott emlékű elődeimhúzták fel, látható, itt sincs több napból a kerítés, mint kolbászból! Vigyázat, lépcső! Előrelátófelmenőim lépcsőkkel látták el a kastélyt, az emeletek köztiátjárás biztosítása céljából! Ilyen felmenőkkel nem dicsekedhet akárki!

A fogadóhelyiségben a harsogástól kimerülten egy fotelbe rogyott, és várakozón nézett rám. Megköszörültem a torkomat.

– Mindez rendkívül… nagyszabású és… érdekes… – hebegtem. – Eleven történelem, úgyszólván. Ámde az olvasókat, ugye, érti, elsősorban nem a történelem… hanem a mendemonda foglalkoztatja… Vagyis a kincstár.

– Vagy úgy – mondta a gróf megcsöndesedve. – Végül is érthető – mélázott – a pénz beszél, a kutya ugat, a karaván halad. A népek meg sose figyelnek arra, amit mondok. Kincstárról pusmognak, pedig… – fürkész tekintetet vetett rám – no jöjjön, megmutatom.

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: