A szerk.

NÉZZÜK EGYÜTT RIPPL-RÓNAI JÓZSEF KÉPEIT!

NÉZZÜK EGYÜTT RIPPL-RÓNAI JÓZSEF KÉPEIT!

Néztük már együtt Csontváry Kosztka Tivadar, majd Nagy István képeit, és megállapítottuk, hogy a művészek nem másolják, amit látnak, nem lefestik, hanem megfestik képeiket, és a műben az is benne van, amit gondolnak, éreznek. Könnyű ezt Rippl-Rónai József alkotásain is fölismerni, gyönyörködni a színpompában, a díszes festésben. Ez a képalkotási mód (stílus) a 19. század végén és a 20. elején jelent meg Európa-szerte, főleg a képző- és iparművészetben, építészetben. A neve szecesszió (a latin szó kivonulást jelent). Művelői arra törekedtek, hogy az addig kidolgozott formáktól elszakadva fejezzék ki magukat.

Rippl-Rónai 1861-ben született Kaposváron – ma az ő nevét viseli a város múzeuma. Huszonévesen Münchenben tanult festeni, aztán Párizsba ment, ahol Munkácsy Mihály támogatását elnyerve megtelepedett, kapcsolatokat teremtett. Ízlése az újító festőkhöz vonzotta, személyesen is megismerte a legnagyobb kortárs alkotókat. Sokat utazott, gyakran megfordult Budapesten is, és a honvágy meg a szűkös anyagi körülmények hatására hazaköltözött.

Lassan szerették és értették meg a nézők az új festési módot, de 1906-ban páratlan siker született: a kiállítás utáni árverésen mind a 381 művét megvásárolták. Rippl-Rónai képein a színek tüzesen izzanak, mozaikos, pettyes hatást keltenek – ő maga kukoricásnak nevezte ezeket az alkotásokat. Találóan írta egy méltatója: „Az élet édes tarkasága vesz körül, ha Rippl-Rónai képei közé lépünk.” Sikeres, gazdag életet élt, rengeteget dolgozott. 1927-ben halt meg.

A festő kukoricás képeiből láthatsz itt hármat, két csendéletet és a poszteren egy városi életet, tájat bemutató művet. A csendélet évszázados műfaj, az alkotók gyümölcsök, virágok, ételek, hangszerek, tárgyak tetszés szerinti csoportját ábrázolják – itt is ezt látod. A „tetszés szerinti” persze egészen mást jelentett a huszadik század elején, mint két-háromszáz évvel korábban. Tudjuk tehát, az új festők nem a pontos másolásra törekednek, annyira nem, hogy a Rippl-Rónai képén látható virágokról nehezen mondhatók meg, mifélék, de nem is ez a festő célja, nem növényhatározót fest, hanem a virulást magát. Ezért kerül oda a maszk is, az élettelen kivágat, hogy érzékeltesse a jelenet színpadiasságát. Mögötte élesen elütő, furcsa kékség, ami bármi lehet, és nem is mögötte van, mert minden egy síkba terül, pedig erősen, szinte testiesen élnek, eltérnek és harmonizálnak a színek. Jól érzékelhetők a kukoricaszemnyi festékcsomók – te is megpróbálhatsz ezzel a módszerrel egy poharat, egy almát megfesteni, mozaikszerűen kitölteni a körvonalakon belüli területet, és megtapasztalhatod, milyen hatásos eszköz!

A másik képen a szőlők uralkodnak, és a barnásvörös, bútorszerű háttér meg a kék tál! Igen, ősz van.

Hát a városkép? Csupa feszülő, vidám nyüzsgés, minden hely kitöltve, már-már zsúfoltnak tetszik, de az egész pompázatosan összeáll, a színfoltok felelnek egymásnak, minden mozzanat fontos, minden petty a helyén van és végzi a dolgát, „az élet édes tarkasága” működik. Köznapian egyszerű és mesésen dús ez a századfordulós város, az ég és az utca világos mederként fogja közre a barnás házakat, piros automobilt, a sötétruhás járókelőket – és a harsogóan zöld lombú fákat.

Kapcsolódó segédanyagok: