A szerk.

NÉZZÜK EGYÜTT… Koszta József képeit!

NÉZZÜK EGYÜTT… Koszta József képeit!

Az újabb kori művész ritkábban festi a „valóságos” tájat, még ritkábban van modellje, így sokan a modern művészet jellegzetességének gondolják, hogy ábrándokból, álmokból, elképzelt világokból merít témát. Csakhogy a valósághű festő is mindig saját nézőpontból, egyedi eszközökkel ábrázol.

Koszta József például mindvégig ragaszkodott a látott világ, a kézzel fogható környezet megjelenítéséhez, képei mégsem a puszta valóság másolatai.

Koszta József Erdélyben született 1861-ben. Az általános iskola elvégzése után fényképésznek tanult, mestere ismertette meg a festéssel is. Később már ezzel kereste kenyerét: arcképeket festett, még közel sem egyedi módon. Húszévesen került Budapestre, ahol végre komoly művészeti képzésben vehetett részt. Bár a Mintarajziskola után tanult a korszakban híres párizsi, müncheni festőiskolákban, majd hosszabb olaszországi tanulmányutat tett, mégis itthon találta meg a maga összetéveszthetetlen képi világát.

Koszta József mindenekelőtt az alföldi tanyavilág festője, itt érezte leginkább otthon magát, és itt készültek legszebb művei. Benczúr Gyula festőiskolájában is fontos hatások érték, de jócskán eltávolodott a mester romantizáló stílusától. Koszta általában a szabadban festette a falusi élet jeleneteit. Zárkózott ember volt, kevés barátja akadt. Amikor Nagybányán dolgozott, akkor is a híres művésztelepen kívül, egyedül alkotott. Más művészekkel sem tartott kapcsolatot, csak Ferenczi Károly került hozzá közel. A nagybányai időszak fontos volt festői fejlődésében, az itt tapasztaltak erősen hatottak rá. Alaposan megfigyelte a rétek, mezők világát, a parasztok mozgását, gyakran fáradságos mindennapjait. Több mint harminc évet töltött aztán a Szentes melletti tanyán, hajnalban kelt és bejárta a határt, ismerte a környező mezőket, a jószágot és az embereket.

„Gyermekkoromban az volt egyedüli vágyam, hogy juhpásztor lehessek, nem éppen a juhok kedvéért, hanem mert mint juhpásztor napestig elnézhetném a fellegek járását, a vidék szépségét és festegethetnék is, hiszen a kutyám eligazítaná a juhok dolgát” – írta. 

A tanyavilágban a földeken dolgozó emberek élete minden évszakban más témát kínál. Kosztát különösen foglalkoztatta a kukoricatörés. Hallottad már ezt a kifejezést? Ősszel leszedik a megszáradt szárról a kukoricacsövet, ami erős, reccsenő hangot ad, mintha eltörne. A jelenetet több képén is megörökítette a művész. Az itt látható festményen a két nő arca nem látszik, elmélyülten dolgoznak. Érdekes a sötét háttéren megjelenő színharmónia: egyikük fejkendője összhangot teremt a másik kötényének pirosával. A páros összedolgozik, így a kemény munka jó ritmusban zajlik.

(A folytatás az őszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: