NÉZZÜK EGYÜTT BENE GÉZA KÉPEIT!

Bene Géza már gyerekkorában jól rajzolt, tízévesen első díjat nyert egy németországi gyerekrajz kiállításon. Hosszú rajztanári pályája során rengeteg gyereket tanított. Édesapja vasutas volt, így ő ingyen vonatozhatott. Szeretett utazni, fiatalon bejárta egész Európát, múzeumokban, képtárakban ismerkedett a művészettel.
A Bene család Iglón, a mai Szlovákia területén élt. Ebben a városban volt gyógyszertára Csontváry Kosztka Tivadarnak is, aki később feladta patikusi állását, hogy festőművész legyen. Ez a történet is ösztönözte Bene Gézát, hogy saját utat keressen.

Harcolt az első világháborúban, s ez testileg-lelkileg megviselte. Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán végzett Vaszary János festőművész tanítványaként. Míg tanult, egy pékségben dolgozott, hogy eltartsa magát. A főváros környéki erdők, tájak korán megjelentek művein. Szentendréhez is kötődött, a város – mint annyi 20. századi alkotót – őt is megihlette, de a híres művésztelepen kívül, önállóan alkotott. A külvá-rosok világa is gyakori témája: a falusias utcák, a gyártelepek és kertvárosi részletek. Meglátta a szépséget vagy inkább a szerethető, együttérzést keltő motívumokat a szegényebb környezetben is.

Bene Géza csendes, visszahúzódó természet volt, magányosan dolgozott, és élete végéig odaadóan tanított. Magyarországon elsőként szervezett gyermekrajz-kiállítást tanítványai műveiből. A pezsgő fővárosi kulturális életben több újító művészcsoporttal is kapcsolatba került: a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) és az Új Művészek Egyesületének tagjaival is közös kiállításokon szerepelt. Színgazdag képein a vetett árnyékok és a körvonalak hatásaival kísérletezett. A második világháború alatt nem volt pénze olajfestékre, ezért színes tinta- és tusrajzokat, akvarelleket készített. Festményein egyre jellemzőbbek az erős kontúrok. A második világháború után készült művein elvontabb formákat látunk – vonzódott az éppen tiltottnak számító absztrakcióhoz.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)