NEM EMLÉKSZEM, TANÁR ÚR
– Nem emlékszem, tanár úr – sütöm le a szemem.
– Gondolkozz még! – mondja keményebben az osztályfőnököm.
Állok a tanári asztal mellett, igyekszem úgy csinálni, mintha gondolkodnék. Az osztálytársaim visszafojtják a lélegzetüket, a tanárom feszülten figyel. Szótlanul bámulunk egymásra. Szeretnék máshova nézni, de a tekintete nem ereszt. Érzem, ahogy behatol a koponyámba és az emlékeim közt turkál. Izzad a tenyerem, kiszárad a szám. Jól ismerem ezt az érzést.
Egyszer napköziben viccből felírtam egy szót a padra. Megmutattam a padtársamnak, mosolyogtunk, aztán megpróbáltam letörölni. Ekkor vettem észre, hogy véletlenül alkoholos filccel írtam. Egész délután rettegtem, hogy a napközis tanár meglátja a művemet. Nem látta meg, én pedig többé nem ültem abba a padba. Pár hét múlva mégis behívott az ofőm a tanáriba, és megkért, hogy vigyem az ellenőrzőmet is. Ugyanígy izzadt a tenyerem. Akkor is mindenki bámult.
Az ofő a válaszomat várja. Lassan az asztalán fekvő ellenőrzőmért nyúl. Érzem, ahogy vörösödik az arcom. Nem szólalok meg. Pedig emlékszem erre-arra. Például egyszer, amikor kicsi voltam, ebédszünet elején belevágtam ollóval a hajamba. Azonnal megbántam, úgyhogy megpróbáltam kiigazítani. Ettől persze csak rosszabb lett az egész. Eldöntöttem, hogy ott helyben levágom az összes hajam. Járt az olló a kezemben, az osztályterem padlóján gyűltek a lenyesett tincsek. Az osztály-társaim akkor is bámultak: a fiúk röhögve, a lányok fintorogva. Végül meguntam, letettem az ollót, és foltos fejjel lementem ebédelni. Aznap senki nem ült mellém.
Igazából a hajvágás nem akkor történt, amikor kicsi voltam, hanem a múlt héten. Azóta vagyok kopasz. Az egyetlen kopasz gyerek az évfolyamban. Ezért is állok most az ofő előtt: csak engem ismert fel a vaksi takarítónő.
(A folytatás a nyári számban olvasható)