NAGYMAMÁK MINDENÜTT

– Ügyetlen vagy!

– Elszúrod!

– Nem fog sikerülni (majd pont neked…)!

– Nem érdemes erőltetni!

Ki szereti, ha ilyesmit mondanak neki?

Hát senki.

Ilyenkor nemcsak a gyerekek, még a felnőttek is lelombozódnak. Elpárolog az önbizalmunk. Kedvünket vesztjük. Kételkedünk magunkban. Teljesítményünk visszaesik, többször hibázunk, könnyebben elfáradunk. Egyre inkább magunkba fordulunk.

De ha ezt halljuk a hátunk mögül:

– Milyen jól megy ez neked!

– Nem is gondoltam, hogy ennyire ügyes vagy!

– Nekem ez biztos nem ment volna!

– Látszik, hogy még ennél is többre vagy képes!

Az ilyen dicséret mindenkinek jól esik. Gyorsabban lélegzünk, arcunk kipirul, a szívünk sebesebben ver. Jóleső sugárzás indul el a gyomrunkból. Büszkék vagyunk, pompásan érezzük magunkat a bőrünkben, és már várjuk a következő, még nagyobb kihívást. Nyitottabbak leszünk mások tevékenységére is.

Ilyen egyszerű lenne? Ekkora különbséget jelent, hogy fitymálóan vagy dicsérő szavakkal fordul felénk a környezetünk: szülő, barát, tanár, edző?

Úgy tűnik, igen. A visszajelzés olyan, mint az ennivaló: ha finom és friss, erőt és egészséget ad, ha romlott és rossz ízű, folyamatos hascsikarást és rossz közérzetet okoz.

Egy kiváló indiai oktatási szakember nagymama-módszernek nevezi, amikor olyan felnőttek segítik elismerő szavakkal, apró megerősítésekkel a gyerekeket, akik nem is értenek ahhoz, amivel a gyerekek éppen foglalkoznak. Elég sok ilyen van, gondoljatok csak a számítógépes játékokra, amelyeket egyedül ti ismertek, az idősebb családtagok nem. A képszerkesztő és fájlmegosztó trükkökre, okostelefon-varázslatokra, rafinált alkalmazások telepítésére. Előfordult már, hogy Te tanítottál meg valamit a felnőtteknek?

A módszernek jó nevet sikerült adni: a nagymamáktól legtöbbször feltétel nélküli elfogadást, szeretetet, támogatást, lelkesítést kapunk. De gondoltátok volna, hogy az emberiség történetében viszonylag friss fejlemény, hogy vannak egyáltalán nagymamák? A kőkori ember átlag életkora sokáig olyan alacsony volt, hogy mire egy gyerek felnőtt, a nagyszülei rendszerint már nem éltek. Nagyjából 40 ezer évvel ezelőtt, a szerencsés adottságoknak köszönhetően megnőtt az emberek életideje, és a régészek úgy vélik, ettől nagyon sok minden megváltozott. (Gondold csak végig, miben és miért lehetnek mások a közösségek, amelyben idősebbek is élnek!) A fiatal szülőknek több ideje és energiája maradt az élelemszerzésre, ha addig az idősebbek a gyerekekkel foglalkoztak: figyeltek rájuk, hogy bajuk ne essen, segítették őket, hogy mindenfélét kipróbáljanak, és sokat meséltek a világról.

Ha hiszitek, ha nem, a tudósok mindezt nagymama-hipotézisnek nevezték el. (A hipotézis olyan feltételezés, ami nagyon valószínűnek tűnik, de nem biztos, hogy igaz.) Itt az idő, hogy más szemmel tekintsünk a nagymamákra.

De mi lesz a nagypapákkal?