A NAGY SZÜRKE SZIKLA

– Gyenge vagyok, gyenge vagyok… – siránkozott Dormi mormota az erőlködéstől zihálva. Újra nekiveselkedett, de az odú előtt tornyosuló szürke szikla meg sem moccant.

– Mi-ért ép-pen i-de es-téél… – mérgeskedett, és nekifeszítette a hátát a hideg kőtömbnek. Egy héttel ezelőtt a kődarab, megunva a panorámát, legurult a hegycsúcsról, és megállapodott az ajtaja előtt. Még szerencse, hogy maradt egy kis rés a szikla és a bejárat között. Így, ha jól behúzta a hasát, be tudott araszolni az odújába. Azóta igen ügyelt, hogy ne egyen sokat, mert nagy hassal nem fért ki a résen. Vagy nem fért be. Mint múltkor, amikor vendégségből jött haza. Kénytelen volt kint aludni a hidegben.

Először megpróbálta kalapáccsal széttörni a sziklát. Ütötte-vágta, ahogy csak bírta. Bár ne tette volna; még most is sajgott a mancsa az ütésektől. A sziklának persze meg sem kottyant, neki meg majd leszakad a karja.

Azután hívta a medvét, hogy segítsen.

– Egyél sokat, és olyan erős leszel, mint én! – feszítette a medve az izmait, de hiába, meg sem tudta mozdítani a kőtömböt. Úgy kipirult a nagy erőlködéstől, hogy majd megütötte a guta. Végül szégyenkezve elkullogott.

Dormi azonban nem adta fel. Mindennap próbálkozott, hátha sikerül megbillentenie a nagy szürke sziklát, de az mintha gyökeret eresztett volna.

(A folytatás az őszi számban olvasható)