TÜKÖRSÉTÁK
Vannak okosabb jószágok is, de a legtöbb kutya meglehetősen sokáig keresi az újonnan elhelyezett tükör mögött a másikat, aki nyilvánvalóan ott van, hiszen néz, liheg, farkcsóvál. És közben még sincs ott, mert se szaga, se kiterjedése, hogy körbe lehessen szimatolni. A kutyák, mármint az okosabbja, egy idő után belátja, hogy akárhogy megy körbe, képtelen átjutni a tükör túloldalára, oda, ahonnan az a másik szemlátomást épp ilyen kitartóan igyekszik átjutni ide. A nehezebb felfogásúak kitartóan ostromolják az üveget, míg rá nem jönnek, hogy a néma, szagtalan és kiterjedés nélküli másikkal se verekedni, se játszani nem lehet.
Jázmin, az öreg boxer hosszú életének ideje alatt nem is egy tükörrel találkozott már: tükrös szekrénnyel, előszobatükörrel, szőnyegen hagyott apró babatükrökkel, meg kirakatok üvegén felvillanó képekkel is. Tudta, hogy nem számíthat semmire az ezüstkeretes, ablaknyi méretű példánytól sem, amelyiket gazdái egy nap nagy hacacáréval illesztettek a falra. Méghozzá gondosan kiméricskélt, ferde szögben, hogy ne csak a szemközti falon lógó képeket és az ablak egy szeletét duplázza meg, hanem valamelyest a szoba életének is tanúja legyen. Jázmin közönyösen fogadta az ovációt, ami a sikeres műveletet kísérte; nemigen hozták lázba az „antik darab” meg a „míves keret” kifejezések sem, minthogy tapasztalatból tudta: egyiknek sincs közvetlen köze sem a sétához, sem a vacsorához, sem a fülvakargatáshoz – vagy az együttlét bármilyen más formájához. Csak fél szemmel pislantott fel. Tudta, hogy az eb, aki a tükör távolában a padlón hever, nem egy másik kutya, de persze nem is ő. Tudta, ha ő arrébb megy, a másik is ugyanígy tesz, és mostantól így lesznek egymás mellett ebben a szobában, anélkül, hogy valaha is együtt lehetnének. Szusszant egy hosszút, ahogy az a boxerek szokása, és ebben a hosszú szusszanásban minden közlendője benne volt: a bosszankodás a felhajtás miatt, meg a megkönnyebbülés, hogy az a másik kutya semmiképp sem fog beleenni a vacsorájába. A tükör közönyösen elfoglalta helyét a fal magasában, és keretének ezüstcirádáival, no meg rezzenetlen tükörtekintetével attól kezdve csöndesen uralkodott a szobán.
Jázmin kutyasóhajának volt még két további oka is. Egyrészt gazdái nemtörődömsége: a sehová-se-nyíló ablakot épp kedvenc rongyszőnyegével szemben lógatták fel, így mindig a nemlétező másik társaságában kell eztán szundikálnia. A másik ok, hogy aznap esősre fordult az idő, és Jázmin, gyengülő szaglása ellenére, amely kissé vaksivá tette a világ dolgaira, a levegőben érezte, hogy ez egész héten így marad – vagyis a sétának lőttek. Ha ki is viszik pár percre, bőrig ázik. És Jázmin, mint a kutyák általában, utálta a felülről érkező vizet.
Hanem az első esőmosta délelőttön, amikor kiürült a lakás, és Jázmin rosszkedvűen hevert a szőnyegén, különös dologra lett figyelmes. A tükör borús lapján, ahol addig unalmasan ismétlődött a vízcseppek futása az ablaküvegen, most derülni kezdett az ég. Mintha kinyílt volna az ablak, és mögötte napsütötte utca tárult fel. Jázmin kedvenc utcája. Szárazon. Fölemelte a fejét. Az utca továbbra is ott volt, lámpaoszlopokkal, ahogy kell. Sok lámpaoszloppal. Jázmin pislogott. Az utca végén domboldal látszott, réttel. Az a domboldal, ahová sokszor vitték ki még kölyökkutya korában. Az akkori ínycsiklandó cickányszagok után most ugyan hiába szimatolt, de a rét attól még rét volt, a domboldal pedig domboldal. Jázmin ismét szusszant egyet, ezúttal röviden és elégedetten. A fal magasából is szusszant valami. Erre felkapta a fejét és a fülét hegyezte. A másik, tükörbéli kutya persze ugyanígy tett. Jázmin vakkantott, és furcsamód nemcsak a mozdulat, de a vakkantás is megismétlődött.
– Ez meg hogy lehet? – morfondírozott némi kelletlen morgás kíséretében.
– Ajándék – morgott vissza a fal magasából a másik.
– Miféle? – vakkantott Jázmin. – És miféle kutya vagy te? Se szagod, se helyed…
– Nem vagyok kutya, hogy is lennék – morgott vissza a másik. – Tükör vagyok: ami a tükörben van, az minden csak tükör. Se nem kutya, se nem szőnyeg.
Jázmin zavartan kaffantott egyet-kettőt.
– A tükrök ajándéka – kaffantotta a másik – az ismétlés. Nálatok minden csak egyszer történik. Ugyanaz, ugyanúgy soha többé. Mi viszont csak ismételni tudunk. Te unatkozol ott a szőnyegen. Én unom mindig a jelen pillanatot ismételni. Eső, ablak, képkeret. Ismételjünk együtt valami érdekesebbet! A te fejedben, kutyaszívedben, izmaidban ott vannak az utcák, domboldalak, surranó macskák, pattogó labdák. Nálam az ismétlés szenvedélye. Indulhatunk?
Jázmin, habár nem értette, elégedetten hevert vissza, most már a tükörrel szemközt. Úgy döntött, nem siet – egyelőre marad a lámpaoszlopos utcánál. Az esős napok mindig hosszabbak a többinél: bőven ráér még a rétig elcsavarogni. És ki tudja, mennyi nem sejtett emlék esik útba a rétig. Az eltelt kutyaévek hány és hány izgalmas utcasarka.