TÖBB A SOKNÁL
Parallax mester, foglalkozására nézve udvari főcsillagász, éppen harmadszorra bukott orra, miközben lélekszakadva igyekezett fölfelé a szűk csigalépcsőn. Ezúttal nemcsak az orrát, de a térdét is beverte úgy, hogy csillagokat látott. Rutinszerűen meg is számolta őket. Sietségének oka egy különös égi jelenség volt, amelyet mihamarabb szemügyre akart venni az udvari főtávcsövön keresztül is. Mert a műszer az mégiscsak műszer. Feltápászkodott, és a hátralévő tíz fokot már körültekintőbben mászta meg. A torony tetején hűvös, tiszta éjszaka fogadta. Felhők sehol. Körülkémlelt a vaksötét égbolton. Aztán a főtávcsőhöz lépett, és belekémlelt. Semmi kétség. Ez már odalentről is látszott. Hogy a csillagoknak nyomuk veszett.
Parallax mestert szédülés fogta el, meg kellett támaszkodnia a mellvéden. Egyszerre több minden is eszébe jutott. Az első az volt, hogy akkor neki mostantól nincs állása. Minek tartana az udvar főcsillagászt csillagok nélkül? Mit számoljon munkaidőben? Fel is út, le is út. A második már szakmaibb kérdés volt: hogy ugyanis hová lettek a csillagok? A harmadik pedig: hogyan fogja mindezt megmagyarázni a királynak? Mert az egy dolog, hogy az égbolt csillagok, ő maga pedig állás nélkül maradt, de a mundér becsülete azért megkövetelné, hogy tudományos magyarázattal szolgáljon a jelenségre. Már csak a végkielégítés miatt is. A negyedik volt az egyetlen gyakorlati ötlete: hogy az egész kalamajkát szépen rákeni famulusára, arra a mihaszna Parszekre. Aztán majd csak lesz valahogy.
Kapóra jött, hogy Parszek kócos üstöke épp megjelent a torony ajtónyílásában: látta ugyanis mesterét, amint az hanyatt-homlok iparkodik a csillagvizsgáló felé, majd hallotta a három határozott puffanást is. Rosszat sejtett, hát utána eredt. Nem kellett csalódnia: amint mestere meglátta őt, addig hamuszürke arca tüstént püspöklilára váltott, és felzengett a jól ismert érces hang:
– Te semmirekellő, mihaszna, hígvelejű fehér törpe! Ez itt a te műved, valld be! – rivallt rá, és reszkető ujjal mutatott fölfelé, az üresen ásító éjszakába.
Látván Parszek döbbent képét, Parallax csaknem megsajnálta famulusát. Cseppet ügyefogyott, de jóravaló fiú volt: türelmesen, bár kissé álmatagon pucolta a távcső alkatrészeit, körmölte a végtelen táblázatokat, lótott-futott, csak hogy Parallax nyugodtan dolgozhasson korszakalkotó művén, a Csillagok Nagy Katalógusán. Amelyben minden egyes csillag lajstromba vétetik. Ahol felmérésre kerül a végtelen. És ennek most fuccs. Erre a gondolatra a szárnyait bontogató részvét úgy illant tova, mintha ott se lett volna. Parallax már vette volna a levegőt a következő rivalláshoz, amikor olyasvalami történt, amitől a torkára forrt a hang. Parszek ugyanis, ahelyett, hogy annak rendje-módja szerint kézzel-lábbal tiltakozott volna, csak lesunyta fejét, és bűnbánó képpel előhúzta az övén fityegő bőrbugyellárist.
– Akkor visszateszem őket – mondta halkan, miközben esetlen ujjakkal bontogatta az erszényt. Amikor végre sikerült kioldoznia, Parallaxnak tátva maradt a szája. A kis bőriszák mélyén ugyanis, mint valami vakító gyémántpor-halom, ott szikrázott az összes csillag. A főcsillagász először nem hitt a szemének, két pislogás után azonban mégis: mert a kupacban legfelül éppen a Rigel ragyogott, ez a kékes tüzű, összetéveszthetetlen csillag.
– Gondoltam, hamarabb végzünk, ha idelent, egy asztalon olvassuk meg őket egyenkint, mintha az odafönti összevisszasággal bajlódunk – dünnyögte Parszek, miközben ujjai közé csippentve kezdte föleregetni a hunyorgó fénymorzsákat a fekete égre. Parallax még mindig tátott szájjal és guvadt szemmel állt ott, önmaga döbbent szobraként, és zihálva vette a levegőt. A famulus félreérthette mestere tekintetét, mert mintegy csitítóan hozzátette:
– Semmi baj, pontosan tudom, melyik hol volt.
Parallax csak akkor jutott szóhoz, amikor az égbolt már visszanyerte szokásos éjszakai ragyogását.
– Elbocsátlak – suttogta, mert többre nem telt. – Szedd a sátorfádat… ebben a minutumban… Tebelőled sosem lesz igazi asztronómus…
Parszek bánatosan vállat vont, mint aki számított erre, és engedelmesen megindult lefelé a lépcsőn. Bugyellárisa mélyén ugyan ott reszketett még egyetlen aprócska csillag, de nem merte megkockáztatni, hogy ellentmondjon az udvari főcsillagásznak. Úgysem veszi észre a hiányt.
Parallax pedig ott maradt egymaga a torony tetején, a szikrázó égbolt alatt, szemét dörgölve, és tényleg nem vette észre a hiányt. De azóta egy kopottas erszény mélyén ott fénylik egyetlen, maradék csillag.
Ha valaki megtalálja egyszer, tegye vissza a helyére. Csak a csillagászoknak ne szóljon – hadd higgyék, hogy megvan az összes.