Tengert sírjanak
Amazid kán birodalma akkora volt, hogy egy jó lovasnak kerek hétig tartott, míg a keleti csücskétől a nyugati sarkáig vágtatott; és ugyanennyi időbe telt az út az északi határtól a déli határig. Hóborította hegyek övezték, a völgyekben viszont barack és szőlő termett, a síkságok legelőin nagy csordákban kövéredett a jószág. A falvak körül árpaföldek hullámzottak, a kán palotáját magas falak, azokon pedig hűséges őrszemek vigyázták az uralkodó és felesége, a szépségéről híres Roxiána álmát. Amazid birodalmában minden tökéletesnek látszott.
Egészen, amíg Roxiána a harmadik örökös, a kán harmadik fiúgyermekének születése után nem sokkal búskomorságba esett. Vigasztalhatatlan volt, és vigasztalhatatlan volt a kán is, hogy asszonyát ez a titokzatos kór gyötri. Roxiána egyre csak sóhajtozott, honvágy emésztette távoli hazája után, mert messze földön, a kék tenger partján született – s a tengert kívánta viszontlátni. Amazid birodalma sok mindennel dicsekedhetett, csak éppen tengerrel nem.
A kán még sohasem látta a tengert, ezért maga elé kérette három legidősebb tanácsadóját. Őket vonta kérdőre: mi is az a tenger, ami után hitvese úgy epedezik?
Az első így válaszolt:
– A tenger, ó fenséges kán, olyan, mint a kis tavak, amelyek birodalmadat pettyezik – csak épp se vége, se hossza, hatalmas tavak. Ezek öveznek minden szárazföldet, így mi mind voltaképp szigeteken élünk.
A második ezt mondta:
– A tenger, ó, kán, az ég földi tükörképe, és épp oly végtelen.
A harmadik meg:
– Vize sós, mint a könny, a vér vagy a verejték.
– Akkor már csak azt mondjátok meg, ti bölcsek, hogyan tegyek szert itt helyben ilyen hatalmas, sósvizű tóra, hogy Roxiána újra a régi legyen?
A bölcsek tanácstalanul néztek össze.
– Ne mondjam még egyszer! – dörrent rájuk a kán. – Ha nem hozakodtok elő valamivel, leüttetem a fejeteket!
– Volna egy megoldás – szólalt meg erre reszketeg hangon a három tanácsadó egyike. – Gyűjtsd össze birodalmadban a férfiakat mind egy szálig, és indíts háborút a szomszédos népek ellen. Ezzel megnövelheted birodalmadat vagy megfélemlítheted riválisaidat. A magukra maradt asszonyok szomorúságukban majd könnyekre fakadnak, és te parancsold meg, hogy fővesztés terhe mellett gyűjtsék össze a könnyeiket.
– És ha ez nem elég? – mordult rájuk a kán.
– Az ifjakat vezényeld kényszermunkára! – kiáltott fel életét féltve a második tanácsnok. – Az anyák akkor bőven ontanak könnyeket fiaikért, több tengerre valót is akár!
A kán kérdőn nézett a harmadik, legidősebb bölcsre – ő azonban lehajtotta fejét, és nem szólt egy szót sem. A kán elfordult tőle, mire a poroszlók lefogták, és a palota legmélyebb tömlöcébe vetették.
Gyászos napok köszöntöttek Amazid birodalmára. Az asszonyok csakugyan bőven hullatták könnyeiket, de még így sem tudtak tengernyi könnyet ontani: a palota körül hiába duzzadt fel naponta a könnyáradat, másnapra felszárította a Nap heve. A kán őrjöngött, mert hiába volt birodalmának korlátlan parancsolója és a könnyek ura – már így emlegették –, Roxiána búskomorságán továbbra sem tudott úrrá lenni.
És hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, a kánnak egy nap fülébe jutott a hír, hogy a falvakban itt is, ott is elapadtak az alattvalók könnyei. Egy vándor érkezett valahonnan a hegyeken túlról, mondogatták, aki ravasz praktikáival és mesterkedéseivel felszárítja a könnycseppeket az emberek arcáról, lelkükből pedig elűzi a bánatot.
A kán mindjárt parancsot adott, hogy az illetőt haladéktalanul fogják el, és vasra verve vezessék színe elé. Még le sem bukott a Nap a láthatár mögött, az idegen már ott állt, talpig bilincsben Amazid színe előtt.
– Ki vagy te, és hogyan mersz szembeszegülni az akaratommal? – kérdezte tőle a kán. – Mivel éred el, te sehonnai, hogy az anyák ne sirassák fiaikat, és az asszonyok megfeledkezzenek magányukról?
– Kobzos vagyok – felelte a jövevény. – Történeteket mondok az embereknek, és amíg hallgatják dalaimat, jobb kedvük lesz. Máshoz nem értek, de ehhez igen.
Elképedt a kán ennyi szemtelenség hallatán. Tekintete elsötétült, és ujjával a kobzos hátán függő hangszerre mutatott.
– Nos, mielőtt a fejedet vétetem, mutasd be a tudományodat. Meglátjuk, mire mész velem.
A kobzost eloldozták. Az pedig, miután elgémberedett tagjait kinyújtóztatta, a kezébe vette hangszerét, és rázendített. Hangja szétáradt a palota termeiben, hol magasra csapott, hol meg elhalkult aszerint, ahogy a történet megkívánta. A kán már-már belefeledkezett a hallottakba, a kobzos utolsó dalába, amikor vállát könnyű kéz érintette: Roxiána állt mögötte, és szája körül halvány mosoly játszott, miközben hallgatta az éneket. A kán nem hitt a szemének. Amikor a kobzos elhallgatott, és csend borult a teremre, Roxiána megszólalt:
– Nem tudom, ki ez az ember, honnan jött és hová tart, de hangszerében ott a tenger zúgása, meséjében pedig a tenger tágassága… Most már jól vagyok. Köszönöm, hogy elhoztátok őt.
A kán nem hitt a fülének. Elrendelte, hogy vezessék ismét a színe elé a tanácsadókat, azt is, aki a tömlöcben senyved.
– Mit hordtatok nekem össze a tengerről, ti ostobák? A mérhetetlen sós vízről? Miattatok kis híján az egész birodalmam odalett!
A bölcsek reszketve álltak. Nagy sokára előlépett a harmadik, és meghajolva csak ennyit mondott:
– Sokféle tenger van, uram.