ARÁNYTALANSÁG
– Ripitya őrmester, jelentést kérek! Mégpedig ebben a minutumban! Mi a frászkarika ez már megint?
– Jelentem kérem, előállítottam egy betolakodót!
A szemem lassan hozzászokott a félho-mályhoz. Az asztalnak látszó tákolmány mögül szuronyos pillantásokat lövellő, egyenruhás-paszományos figura láttán nevethetnékem támadt. Mégsem nevettem, hiszen meg voltam bilincselve. Elő voltam állítva.
– Vagy úgy. Remek. – Az egyenruhás hangja kellemetlen és keserű volt, mint a mézbe szórt naftalin. – És mit is ír elő a szabályzat a betolakodókkal kapcsolatban, ha megkérdezhetem? – mézelgett tovább az egyenruhás.
– Jelentem: pucolást! – csapta össze a bokáját az őrmester, akit ezek szerint Ripityának hívtak. Kackiás kis bajsza reszketett a kötelességtudattól.
– Úgy bizony! – tört ki a vulkán az asztal túlsó felén. – Pucolást! Iszkirit! Szedd a lábad, egy-kettő! De maga, Ripitya, maga nem, ugye? Magának az előírás smafu! Magának a parancs az holdtöltelék!
A bajusz rezgése megállt. Minden szőrszál vigyázzba vágta magát az őrmester képén.
Nem szerénytelenségből mondom, a bilincstől játszi könnyedséggel megszaba-dulhattam volna, de fúrta az oldalamat, hogy mire megy ki ez az egész. Ripitya őrmester katonásan megfelelt:
– Ugyanakkor a szabályzat ötvenötperbé pontja szerint, amennyiben a közeg, jelen esetben én, aránybeli kihágást tapasztal, jelen esetben számottevő mérettúllépést, akkor köteles…
– Mit félnótázik itt, őrmester! Melléhablaty! Hiszen az egyedül miránk vonatkozik, csakis miránk, mintha nem tudná!
Az őrmester lehorgasztotta a fejét.
– Igen, békeidőben… – hebegte.
– És most mitől nincs békeidő, ha szabad érdeklődnöm? – A paszományos fenyegetően fölállt az asztala mögött, és két öklével a fényes lapra támaszkodott. Ripityának már nem a bajsza, csak a hangja reszketett.
– Jelentem alássan, el akarta vinni az utolsó epreset.
Ha eddig nevethetnékem volt, mintha csiklandoznának, most felfogtam a helyzet komolyságát. Igaz, ami igaz: a kezemben eperlekváros üveget szorongattam, amikor kattant csuklómon a bilincs. Megszántam a szegény, noha kissé túlbuzgó őrmestert. Mivel a válasz hallatán eddig viharzó felettesének is torkára forrt az utolsó villám, úgy éreztem, ideje, hogy szóljak egy jó szót Ripitya érdekében.
– Kérem, én egyáltalán nem haragszom, hogy előállítottak… – eddig jutottam, de a hangom hallatán a két csendőrféle egyszerre tapasztotta kezét a fülére, mintha tarackot sütöttek volna el mellettük.
– Látja, mit művelt? – sipította a paszományos. – Máris mennydörög!!
Megpróbáltam halkabbra fogni:
– Rendkívül nagyra értékelem az önök éberségét – suttogtam közelebb hajolva, de erre meg kétrét görnyedtek, mintha szélorkán csapott volna le rájuk. Akkor láttam, közelebb hajolva, hogy az nem is íróasztal, hanem az én felfordított uborkareszelőm.
– Pucolás! – adta ki a megfellebbezhetetlen parancsot a paszományos, és mint a rugós szöcske, felpattant az eggyel magasabban lévő kamrapolcra, és eltűnt a befőttek mögött. Ripitya se volt rest: elhajította az addig markában szorongatott pókfonálbilincset, és egy utolsó, fenyegetőnek szánt pillantással elcikázott valahová a darált mákos zacskók útvesztőjének sötétjébe. Egyedül maradtam, kezemben a lekvárosüveggel – mintha ott se lettek volna egy szempillanattal korábban. Rögtön leszűrtem két tanulságot.
Egy: manók bárhol, de szó szerint bárhol előfordulhatnak.
Kettő: az ember haladéktalanul kapcsoljon villanyt, amikor a kamrába lép, még akkor is, ha a tulajdon kamrájáról van szó!
Megcsóváltam a fejem, és kis tétovázás után visszatettem az eperlekváros üveget a helyére. Végül is a ribizli is megteszi.
Hátha így megenyhül irántam Ripitya őrmester.