A JÖTTMENT
Kafotánc nem örvendett nagy népszerűségnek a falubeliek között. Nem volt közutálat tárgya, egyszerűen csak nem tudták hová tenni.
– Kafotánc, az a jöttment! – csóválták fejüket a férfiak, mielőtt töltöttek volna a poharakba, ahogy az komolyabb dolgok megvitatásához illik.
– Kafotánc, a sehonnai – biggyesztették szájukat a lányos anyák, amiből a kisleányok idejekorán megtanulták, hogy jó lesz távol tartani magukat az efféle alakoktól, és hogy mire jó a szájbiggyesztés.
– Kafotánc, ej, Kafotánc, sose fogsz te megkomolyodni! – ingatták fejüket az öregek. Merthogy Kafotánc nyaranta a mezőn heverészve, papsajtot rágicsálva nézte az eget, télen tökmagot ropogtatva bámulta a tüzet, hol itt, hol amott dolgozott valamicskét, állandóan jött-ment, tehát tulajdonképpen igazuk volt az embereknek a jöttmentezéssel, hiszen sose lehetett tudni, éppen merre van, de mindenütt lehetett találkozni vele, és szemében hol az ég, hol a tűz tükröződött.
– Meg kéne házasodnia, akkor csak megkomolyodna – vélték egyesek.
– Ugyan, mire házasodna? – legyintettek mások. – Se pénze, se háza, még rendes neve sincsen. Milyen név ez, hogy Kafotánc? Vezeték? Kereszt? Senki se tudja… Nincs is igazán helye közöttünk.
– Kafotánc olyan, mint a szél, mint a patak, sohase nyughatik – sóhajtoztak az öregasszonyok, de azért mosolyogtak közben. Mert valahogy úgy sejdítették, hogy állandó jövés-menése dacára, dacára annak, hogy se háza, se földje, de még csak rendes neve se, Kafotánc mégis ide tartozik valamiképp. Sőt, úgy rémlett nekik, hogy Kafotánc mintha már az ő kislánykorukban is itt lébecolt volna a kertek és mezők közt, papsajtot vagy tökmagot rágcsálva, még amikor ők tanulták az ajakbiggyesztést. De megkérdezni nemigen lehetett tőle, mert Kafotánc nem beszélt: soha egyetlen szót sem hallott tőle senki. Csak a füttyszavát, azt az indázó, csavaros, szökellő, ide-oda rebbenő füttyszót ismerte közel s távol mindenki, amit akkor hallatott, amikor dolgozott.
Ezek után érthető, miért terelődött épp őrá a gyanú, amikor a faluból ez meg az eltűnt. Nem lopásról, betörésről vagy szokványos rablásról volt szó, nem a családi ezüstnek kélt lába a ládafiából, nem dézsmálta meg senki az éléskamrákat, sőt, a baromfiak sem váltak köddé. De egy reggelre nyoma veszett a kerítéslécek közeinek; egy másik napon a vályúkból eltűntek a mélyedések; poharak és kancsók is tömören álltak az asztalon, és amikor már harangozni se lehetett, a tiszteletes egyetlen megmaradt fazekát kongatva hívta össze a falubelieket a templomtérre. Csakhamar összesereglett mindenki, és hőzöngtek és hőbörögtek.
– Csak Kafotánc tehette! Ugyan ki másnak jutna eszébe ilyesmi? Ki más érne rá ilyesmire? Ni csak, ott jön! Kapjuk el! Gyerünk, elő a farbával! Hová tetted a…, hol vannak a…
Kafotánc nyugodtan állt a hőzöngők és hőbörgők gyűrűjében. Egykedvűen mosolygott, várta, kibökik-e végre, hogy mit adjon elő. A falu tanítója kapott észbe legelőször.
– Pillanat, emberek! – emelte föl mutatóujját a levegőbe, ahogy a tanteremben szokta. Erre hirtelen csönd lett. – Mit is keresünk tulajdonképpen?
– Mit, hát mit – hökkentek meg a zajongók. – A küllők közeit, meg a kannák belsejét, meg a…
– És mi is van a küllők közt, meg az üres kannákban, meg a harang belsejében? – vonta föl szemöldökét a tanító.
– Semmi – ismerték el a nyilvánvaló igazságot az emberek.
– Akkor azt hogy is tudná bárki vissza-szolgáltatni, nemhogy Kafotánc?
Erre bizony az iménti zúgolódók már csak hümmögni tudtak. Hümmögni meg homlokráncolni.
– De nekünk kellenek azok a semmik! – bökte ki végül egyikük. – Hát mégiscsak tűrhetetlen, hogy Kafotánc csak úgy minden további nélkül helyeket lopkodjon össze magának!
– Nem ti mondogattátok mindig, hogy Kafotánc jöttment, Kafotánc se itt, se ott, hogy Kafotáncnak nincs helye köztünk? – emelte fel a hangját a tanító. – Hát most már van
neki helye.
Erre aztán nem tudtak mit mondani az emberek. Kafotánc meg csak állt, nem ment odébb egy tapodtat sem, pedig már senki se fogta, senki se tartóztatta.
– Akkor menjen oda, ahol helye van neki – mondta sötéten az egyik öreg. – Akárhol is legyen az. Fel is út, le is út!
– Úgy bizony – élénkültek meg ismét az emberek, megkönnyebbülve, hogy már nem kell tovább röstelkedniük. – Fel is út, le is út!
Kafotánc vállat vont. Kivette szájából az agyoncsócsált papsajtot, megemelintette a kalapját, sarkon fordult, és kilépdelt a falusiak gyűrűjéből. Akkor láttuk őt utoljára. Lassacskán mindenki elszéledt: csak a tiszteletes úr maradt ott még egy darabig a fazekával, és látszott, hogy nagyon töpreng valamin.
Hébe-hóba még manapság is hallani egy rebbenő, indázó, ide-oda szálló füttyszó foszlányait a faluban, de képtelenség megállapítani, hogy honnan jön. Ilyenkor az emberek csóválják a fejüket, biggyesztik az ajkukat, de titkon arra gondolnak, hogy azért mégiscsak hiányzik valaki, akinek szemében hol az ég, hol meg a tűz tükröződik.