Hollós Máté

MIT REJT A ZENE FÖLDJE?

2020-50

MIT REJT A ZENE FÖLDJE?

A föld alatt kincsek és lehetőségek lapulnak. Sok munkával azonban a láthatatlant láthatóvá tehetjük, kutathatjuk. Kiáshatjuk a növények gyökerét, mélyre hatolva érceket, olajat bányászhatunk. Sőt, alagutat fúrhatunk, metrót, néhol egész városrészeket építhetünk a föld alá.

Van-e a zenének „föld alatti” része? Azt válaszolhatnánk: ugyan, mi lehetne elrejtve a zenéből? Meg aztán a zene nem látható, szinte olyan, mintha minden rejtve volna benne!

Hacsak nem társul hozzá szöveg vagy színpad, tehát nem opera-, operett-, musical- [ejtsd: mjuzikel] vagy balettelőadáson vagyunk –, a zenéhez nem kapcsolódik kép. Legfeljebb bennünk keletkezik valamilyen elképzelés, miről szól a zene, esetleg látunk magunkban valamilyen történetet. Igen ám, de az nem a zenét fejezi ki, hanem minket. Hallgatok egy szimfóniát, és egyszer csak magas hegyeket képzelek magam elé, vagy éppen valakiknek a hadakozását hallom ki a darabból – ez azt mutatja, hogy nekem mi jár a fejemben a zene kapcsán, én milyen hangulatban vagyok.

Zenehallgatáskor elsőként a dallamot észleljük. Ha megmarad a fülünkben, dúdoljuk. Arról ismerjük meg legközelebb a zenét. Ha emberhez hasonlítom: az az arca. A zene ritmusát az egész testünkkel érzékeljük: magával ragad vagy megnyugtat. Lüktet, visz előre. A ritmusra ráül a dallam, amely rezdüléseivel mesél, elkomorodik vagy felvidul, elgondolkodik vagy erőt sugároz.

A harmónia az egymás fölötti hangok összecsengése. A ritmus az időt mutatja, a harmónia a teret. A harmónia legmélyén találjuk a basszust (a szó eredetileg azt jelenti: alacsony). Ez a harmónia „lába”. Nem az alapja, mert például egy C-dúr akkord C, E és G hangból áll, s az alap a C. Persze, az is C-dúr, aminek az alján van az E, fölé kerül a C meg a G. Ez olyan, mintha nem a talpamon állnék, hanem térdelnék. Attól még én vagyok, csak más testrészemre támaszkodom, és máshová kerül a súlypontom. Ahhoz, hogy ezt a legmélyebb hangot kihalljuk, edzett fülűnek kell lenni. Tudni kell, mit keresünk, mint a nagy tapasztalatú emberek, akik meg tudják mondani, hová érdemes kutat fúrni. 

A basszus szólam nincs elrejtve. A dallam után voltaképp az hallható legerősebben. Mégis azt mondhatjuk: az van a zenében „a föld alatt”, az a gyökér, amelyből minden kisarjad.

Nemcsak a zene szerkezetében akadnak „föld alá rejtőző” alkotóelemek. Néha maguk a zene-szerzők is elrejtőznek. Megesik, hogy szándékosan teszik ezt, például álnevet vesznek fel. Máskor a sors hozza úgy, hogy haláluk után eltűnnek egy időre. A 19. század elejéig mindig az adott kor zenéje volt ismert, annak szerzőit tartotta számon a közönség. Ha meghalt egy kisváros zenei életéért felelős alkotó- és előadóművész – hiszen akkoriban a zene írása és megszólaltatása sem vált ketté –, lett utóda: attól kezdve ő írta a hercegnek a szimfóniákat, az egyháznak a kantátákat, tehát őt ismerték, őt tartották számon. Az előd kéziratai gyakran elkeveredtek, jó, ha tűzvésznek nem estek áldozatul. El tudjuk-e ma képzelni, hogy az egyik legnagyobb zeneszerzőként emlegetett Johann Sebastian Bach [ejtsd: johann szebasztian bah] műveit évtizedeken keresztül nem játszották nyilvánosan? A zeneszerző utódok jól tudták, milyen értéket képviselnek. Mozart [mócárt] azokat zongorázta magának – közönség elé nem vitte, mert ha nem sajátot ad elő hangversenyein, azt hitték volna, semmit nem tud kitalálni… Beethoven [bétóven] idézett kis részleteket egyik zongoraszonátájában Bachtól, de nem tudjuk, kora közönsége felismerte-e, honnan volt az idézet.

A barokk másik legismertebb, ma különösen népszerű mesterét, Antonio Vivaldit több mint száz esztendőn át nem játszották, míg a 20. század újra felfedezte.

Kapcsolódó segédanyagok: