MINDJÁRT…

Csak állt a mező szélén, és kitartóan meredt a kiszuperált, rég elfeledett buszra. Mondta neki az apja, hogy Jánoskám, félórája ácsorgunk itt, nézd, mindjárt elered az eső, már lóg a lába, gyere, menjünk haza, mama is vár minket. Jánoska makacs természet volt, nem hiába mondogatta róla mindig a nagyanyja, hogy akaratos egy darab ez a Janika, annyi szent, de az akaratosságból lehet akarat is, ha gondosan ápolják. Szóval tapodtat sem mozdult Jánoska, az eső már kopogott a kabátjukon, de ő csak figyelte azt a rozsdás járművet. Műbőr ülései felhasogatva, falaira kívül-belül focicsapatok neve karcolva, itt-ott sietősen felfújt graffitik nyoma, a kormánykerékről lekaparva a szőrmeborítás. Az egyik ajtó félig kiszakadva, részegen hajol el a busz oldalától, a kerekek leeresztve, a lámpák összetörve. Gyere, János, sürgette az apja a fiút, gyere már, kisfiam, na, eleget vártunk. Mindjárt, suttogta a fiú, és annyira akarta, hogy megtörténjen végre az átalakulás, hogy ökölbe is szorította a kezét. Igen, még a csikorgást is hallani vélte, ahogy a busz maga alá húzza kerekeit, ahogy felegyenesedik, ahogy bezárja az ajtókat és meghajlik a tonnás fémtest, ahogy felveszi igazi alakját. Ablaktörlőjéből szemöldök lett, lámpája fényéből meg fáradt, de kedves tekintet. Így most egészen hasonlított a nagypapához.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)