Z. Karvalics László

MÁSFÉLE ÓRIÁSOKRÓL ÉS TÖRPÉKRŐL

MÁSFÉLE ÓRIÁSOKRÓL ÉS TÖRPÉKRŐL

Egészen más mesehallgatás közben elképzelni hatalmas termetű, emberformájú lényeket vagy ravasz kis manókat, mint szembe találkozni velük az utcán!

Hozzászoktunk már, hogy vannak közöttünk magasabbak és alacsonyabbak, és előfordul, hogy egy felnőtt csak akkora, mint egy gyerek. A szokatlanul nagy termet általában családi örökség, másoknál az óriás- és a törpenövés betegség, és az arc meg a végtagok is aránytalanok.

Néhány tudós úgy véli, a Bibliában szereplő Góliátnál felnőtté válása után sem állt le a növekedési hormon termelése. Csak nőtt, nőtt, amíg el nem érte a 270 centis magasságot. A Biblia a törpéket is említi, olyan felsorolásokban, ahol a súlyos betegekről van szó.

Hiába tudunk szélsőséges esetekről, meglepő érzés valóságos lényként találkozni olyan emberekkel, akiket inkább a mítoszok, legendák és mesék világába képzelünk. 

legrégibb élő csoport

Nem is olyan régen, alig száz éve még állatkertben mutogattak (más „egzotikus” népekkel együtt) Afrikából odaszállított pigmeusokat, a kongói őserdő 140–150 centis, törékeny, aprócska, sötétbőrű vadászait. Ota Benga családját és faluját belga katonák irtották ki, egy amerikai hittérítő mentette meg, és tette az 1904-ben rendezett világkiállítás szenzációjává – hogy aztán egy állatkert majomházában mutogassák a Dohong névre hallgató orángután társaságában. Ma már szörnyülködünk ezen, de akkor azt gondolták: olyan kicsi, és a bőre olyan furcsán sötét, hogy nem tartozhat a mi emberi fajtánkhoz. Pedig tudjuk, hogy nemcsak fajtestvéreink, hanem az egész emberiség legrégibb élő csoportjai közé tartoznak. Az őseink kisebbek és sötétebb bőrűek voltak, talán éppen olyanok, mint ők.

Mikor a huszadik század elején megjelentek az állatkertben mutogatott pigmeusok, már széltében-hosszában keringtek legendák a csöppnyi erdei emberekről. A portugál hódítók találkoztak velük ötszáz évvel korábban, ők adták tovább hírüket szájról szájra. Mást gondolhatott, aki saját szemével látott pigmeust, mint akihez csak eljutott a tudósítás, sok-sok bizonytalan forrásból, kiszínezve, túlzásokkal.

És most képzeljük el, hogy nem is ötszáz, hanem ötezer éve (!) is pontosan ilyesmi történt: azókori egyiptomi fáraók azért indítottak hadjáratokat, hogy pigmeusokat raboljanak a dzsungelből, és lakomáikon ők legyenek a„törpe táncosok”. Mindenki, aki részt vett ezeken a mulatságokon, útjára indíthatott egy-egy hírt a csöppnyi fekete emberekről, a hírek aztán túlélték a piramisokat és az egyiptomi birodalmat is.

(A folytatás a nyári számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: