Bene Zoltán

MAROSVÖLGYI BONIFÁC A VILLAMOSON

MAROSVÖLGYI BONIFÁC A VILLAMOSON

Marosvölgyi Bonifác nem szerette, ha hámba bújtatták. Úgy vélte, ilyesmi kutyának való. Fölháborodottan nyávogott, és megpróbálta letépni magáról a hevedert, valahányszor gondviselői ráhúzták. Négy-öt alkalom után le is szoktatta őket az efféle hiábavalóságokról. De a hordozónak nevezett műanyag, rácsos ajtajú dobozban sem szeretett időzni, mert jól tudta, amikor abba ültetik, bizonyosan elviszik otthonról. Márpedig Marosvölgyi Bonifác mindennél jobban utálta, ha el kellett hagynia az otthonát. Legyen szó orvosi vizsgálatról vagy családlátogatásról, ki nem állhatta az utazást. Mindegy volt, hogy autóban, buszon, trolin vagy villamoson zötyögött, mindig mogorva lett és pár percenként hangot is adott fölháborodásának.

Azon a tavaszi napon is komor hangulatban hevert a hordozójában, amikor az állatorvoshoz utazott a szokásos éves fölülvizsgálatra. Sejtette, hogy mindenféle injekciós tűkkel találkozik majd, ez azonban csöppet sem izgatta, annál ő sokkal-sokkal bátrabb volt, semhogy holmi oltások miatt nyugtalankodjon. Egész egyszerűen irtózott az ismeretlen és kényelmetlen külvilágtól.

Egyik gondviselője ölében ült a kettes villamoson – helyesebben a hordozójában, amit a gondviselő tartott a térdén −, vele szemben egy kislány szipogott az édesanyjába kapaszkodva.

− Nézd, cica – mutatott az anyuka Marosvölgyi Bonifácra. – Vajon hová utazik?

Marosvölgyi Bonifác gondviselője elárulta, hogy állatorvoshoz tartanak.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: