ODIL ÁLMATLANSÁGA
Odil, az öreg krokodil jól megérdemelt pihenésére készült. Közeledett az esős évszak. Hidegvérű állatként a napsütéses évszakban elég energiát gyűjtött, az esőfelhők elől viszont inkább behúzódott a mocsár egyik rejtett zugában felépített otthonába. Itt állandó félhomályban pihenhetett, és a szobákat a rothadó alga kellemes szaga járta át. A hálószobának berendezett sziklahasadékba nagy, kényelmes ágyat készített gallyakból és falevelekből. Az éjjeliszekrényen tartotta ébresztőóráját és kedvenc könyvét. A hosszú vadászati szezontól elfáradva bevonult kis fürdőszobájába, ahol az egész napos úszás után soha nem szokott mosakodni, inkább csak szárítkozni. Fogat mosott, azaz kipiszkált fél kiló színhúst a fogai közül, utána elnyújtózott az ágyán, olvasott kicsit, majd lekapcsolta a lámpát.
De hiába várt már napok óta a nagy alvásra, nem jött álom a szemére. Először egy kis gally bökdöste, ami az ágyából állt ki, ezt letörte. Utána kibírhatatlanul viszketett az oldala, szerencsére kéznél volt a letört gallydarab, amivel megvakarózott. Hirtelen éles madárcsivitelést hallott az erdő sűrűje felől, és percekig azon gondolkodott, melyik madár lehet és milyen vészhelyzet miatt hangoskodhat. A madár elhallgatott, Odil mégsem tudott elaludni. Egyik oldaláról a másikra fordult. Próbált bárányokat számolni, de erről eszébe jutottak az idei szezon sikeres és sikertelen vadászatai. Különösen idegesítette az az eset, amikor pár hete egy hatalmas antilopot nézett ki magának ebédre. Az antilop éppen a folyó vizéből ivott. Odil átúszott a folyón, halkan megközelítette, hirtelen kiugrott a vízből, de elvétette az ugrást és egy méterrel az antilop mellett esett a partra, furcsa, kicsavarodott pózban. Napokig rajta röhögött a többi krokodil, és még a máskor ijedős antilopok között is kuncogást és csipkelődő megjegyzéseket hallott. Rosszkedvűen idézte fel azt a néhány napot, amikor nem is volt kedve kibújni a vackából, az éléskamrájában tárolt szárított húson és növényeken élt.
– Utálom az összes antilopot! – morogta mérgesen maga elé az ágyban. – Mintha most is az idegesítő, mekegő nyöszörgésüket hallanám.
Nem képzelődött, tényleg furcsa zúgás és nyikorgás hallatszott odakintről. Odil hiába dugta be a fülét, az egyre hangosabb zaj nem hagyta elaludni. Nagyot sóhajtott, kimászott az ágyból és kicsoszogott a lakása elé, ahol zúgó szél fogadta. A mocsárban élő fák ágai csikorogva hajladoztak.
– Már itt is van az esős évszak előszele – gondolta.
Vállat vont, és indult volna vissza a hálószobájába, amikor meglátott egy fiatal, alig pár hónapos antilopot a legnagyobb mocsári tölgyfa alatt. A szélvihar elől menekülhetett oda, de a lehető legrosszabb helyet választotta. A tölgyfát ide-oda csavargatta a szél, egy vastag ág nagy reccsenéssel letört és pont az antilop felé zuhant. Odil gondolkodás nélkül nekiiramodott, hatalmas ugrással a fa alatt termett és arrébb lökte a kis antilopot, aki több métert gurult a lejtős talajon. A faág Odil mellett csapódott a földbe. A krokodil zavartan nézett körbe. A rémült antilop remegő lábakkal állt a viharban.
– Na, mire vársz? – mordult rá. – Jelentkezel előételnek? Ne félj, a fél fogamra sem vagy elég. Tűnés haza!
Az antilop hirtelen magához tért, villámsebességre kapcsolva berohant az erdőbe és eltűnt a hajladozó fák között.
Odil jól eltorlaszolta az ajtaját belülről, majd visszafeküdt az ágyba.
– Azért ez az ugrás elég jól sikerült! – gondolta, mielőtt álomba merült.