A KÉTBALKEZES BOSZORKÁNY
Kánya anyó magában morgolódott, miközben három százlábút dobott üstjébe és megkeverte az éjfekete főzetet.
– Most jól megkapja a szomszéd! Eztán nem fogja a kutyájával rémisztgetni az én Cirmimet. Kisebb gondja is nagyobb lesz. Ki sem mer majd lépni az utcára, ha fül lesz az arca közepén. Hol is tartottam? Az öt deka békalencse és a százlábú megvan, most jön a denevérkarom.
Házi denevére felriadt a szunyókálásból, és a szekrény tetejére röppent.
– Nyugi, Betmen, békén hagylak, ne nézz ilyen rémülten – nevetett az anyó. – Keresek helyette mást. Piócanyelvből van egy adag a hűtőben.
Betmen hálásan körberepülte gazdáját, majd a vállára ült.
Amikor a főzet felforrt, Kánya anyó egy barna palackból zavaros folyadékot cseppentett bele. A lötty zölden bugyborékolt. Az anyó rámeredt és összeráncolta a homlokát.
– Ez miért zöld? – A kezében tartott üvegre nézett. – Te jó ég, bálnanyál helyett tigrisepe-oldatot tettem bele!
Lehúzta a tűzről, és dupla adag bálna-nyálat öntött bele, amitől a főzet színe kékesre változott.
– Így már jó lesz. Remélem.
Egy üvegcsébe töltött a főzetből, és felpattant öreg seprűjére. A seprű megrázkódott, ledobta magáról. Kánya anyó szitkozódva visszaült rá, de újra a földre huppant, a seprű pedig sepregetni kezdett a szobában. Az anyó nagyot sóhajtott.
– Rendben, itthon maradhatsz, de mire megjövök, csodás tisztaság legyen, különben lomtalanításkor mész a kupac tetejére, és végleg lecseréllek RoboPorra!
Füttyentett a robotporszívónak, bekap-csolta, felült rá és elrepült a szomszéd házáig. A háztetőn parkolt le, a tető szélén egyensúlyozva megvárta, amíg a szomszéd kilép az ajtón. Rálöttyintette a főzetet és azt rikácsolta:
Jojózó szem, viszkető haj,
árasszon el ezernyi baj!
Bogárhát és tarajos sül,
nőjön orrod helyére fül!
A szomszéd arca hirtelen felragyogott, ósdi melegítője helyett öltöny termett rajta, frizurája divatossá vált.
Kánya anyó szeme kimeredt.
– Ó, ne, biztos a tigrisepe… A tigrisek mind olyan elegánsak. Vagy a piócanyelv az oka?
Felült a robotporszívóra, és elrepült az erdő szélére, a kedvenc gombalelőhelyére. A kosara már majdnem megtelt, amikor gyerekek jelentek meg a tisztáson. Nevetve, kiabálva dobálták a pöttyös labdát, ami egyszer csak odarepült és felborította a kosarat.
Az összes gomba kiszóródott. Egy fiú szaladt oda a labdáért. Kánya anyó villámló szemmel húzta elő köpenye alól a varázspálcáját, és a dermedten álló gyerekre mutatott vele.
Ne guruljon, ne pattanjon,
ne labdázhass többé nyugton!
A haragom iszonyatos,
tonnás elefánt rátapos,
minden labda legyen lapos!
A régi, kopott gumilabda hirtelen a levegőbe emelkedett, körbekeringett a fejük fölött, szikrák pattantak belőle, füstfelhő gomolygott körülötte, majd a fiú lába elé esett egy vadiúj, csillogó focilabda, rajta Messi eredeti aláírásával.
– Hűűű, köszönöm, Anyó – hebegte a gyerek.
Gyorsan felkapta a labdát, magához szorította, és társaival együtt elrohant.
Kánya anyó döbbenten nézett régi varázspálcájára. Elromlott volna? A fényes, fekete pálca ugyanúgy nézett ki, mint addig, csak éppen fordítva tartotta a kezében. Legyintett, vállat vont, és kezdte összeszedegetni a gombákat.
Hazafelé találkozott a postással. Az anyó megörült.
– Jó napot, postás úr! Meghozta végre a csomagomat? Napok óta várom a szárított gőteszemet, amit rendeltem.
A postás belenézett a táskájába.
– Sajnálom, Kánya anyó, ma sincs nálam. Úgy látszik, megint ott felejtettem a postán.
– Ezt megbánja, maga kétbalkezes, lóarcú fráter! – kiabált az anyó.
Felemelte a varázspálcáját, ellenőrizte, hogy jó irányban tartja-e, majd így kiáltott:
Hókuszpókusz,
kókusz fókusz,
másszon rád a büdös mókus!
– Ja, nem. Nem is ezt akartam mondani. Ide teljesen más varázsige kell.
Mortusz vortusz spiritusz,
üssön el a vízibusz!
– Ez sem jó.
Dunapláza, vakegér,
csingilingi…
– … hogy is van a vége? Romoljon el valami. De mi? Na jó, feladom. Menjen nyugodtan, postás úr, és holnap, kérem, ne felejtse el a csomagomat!
A postás zavart mosollyal elbiciklizett. Az anyó alig lépett be a házba, megjelent az elképesztően elegáns szomszéd. Szélesen mosolygott.
– Kánya anyó, maga egy tündér! Nem tudom, mit művelt, de csodásan érzem magam, magabiztosabb lettem, és remekül sikerült a mai fontos találkozóm! Hálából hoztam egy kis házi sütit és új játékot a cicájának.
Cirmi rávetette magát a plüssegérre, az anyó pedig köszönetet dünnyögve becsukta az ajtót. Rögtön kopogtattak rajta. Legalább tíz gyerek tolongott a küszöbön, középen a focilabdás fiúval. Egymás szavába vágva kiabáltak.
– Csókolom, Kánya néni! Azért jöttünk, hogy megköszönjük a labdát, mert Messi nagyon menő, de Kánya néni még menőbb, mert varázsolni is tud, és hogy tessék nekünk is megtanítani a varázsigéket! És cserébe lenyírjuk a füvet, meg hozunk a boltból krumplit. Focizhatunk a kertben a messis labdával? Jaj, de aranyos cica, meg szabad simogatni? Hú, nézzétek, valódi denevér!
Kánya anyó mosolyogva nézte a gyerekcsapatot.
– Jó, hogy jöttetek, játszhatunk együtt a kertben, szabad focizni és cicát simogatni is. A varázsigékről szívesen mesélek, de a varázspálcával csak óvatosan!
Az egész délutánt a gyerekekkel töltötte. Este boldogan pakolta el a szétszórt holmikat. Fekete pálcáját kis gondolkodás után a szekrény mélyére zárta, majd levette a polcról a „Jó boszorkányság – Fehér mágia kezdőknek” című könyvet, és csalánteát kortyolgatva olvasott.
„Első lecke. Miért jó a jó?”