NYÜZSGÉS A KOMPOSZTBAN

Feltűnt már, hogy a kert végében rothadó halom, ahová a krumplihéjat meg a hagymaszárat kiszórjuk, valóságos kis metropolisz?

Talán nem hallatszik olyan messzire a zsivaj, mint az emberek nagyvárosainál, de ha közel hajolsz, észreveheted!

Közeledtedre néhány kecskedarázs röpül odébb zavartan a tegnap bedobott dinnyehéjról, és éti-, meg meztelencsigák csúsznak tovább nyálkás haslábukon.

Bár a tempót tekintve a csigák nyomába se érnek a darazsaknak, akár kontinenseket utazhatnak keresztül – véletlenül. A nálunk őshonos csigák mellett több idegenhonos és a hazai élővilágra kártékony faj is van köztük, amit az ember utaztatott ide tévedésből: akár egy tál salátában vagy például a terepjáró oldalára tapadva. Ravasz potyautas a csiga! Szinte látja az ember, ahogy nyeles szeme lebeg a menetszélben, amíg az autó oldalán kapaszkodik.

Ha a darazsak és a csigák békével odébbálltak, és a kislapáttal vagy gereblyével óvatosan megmozgatod a komposztban lévő alsóbb rétegeket, máris eléd tárulnak a forgalmas utcák, terek! Piros komposztgiliszták tekeregnek elő: mivel lábuk nincs, bőrizomtömlővel haladnak előre. Jóval több lábbal áldotta meg a sors a „vérengző”, ragadozó százlábúakat és a békés, korhadékevő ezerlábúakat.

Egy afrikai népmese szerint a százlábú valaha szorgalmas mesterember volt: lábakat készített. Csakhogy amikor már minden élőlénynek elegendő lába volt, senki nem vásárolt tőle semmit. A nyakán maradt áruit megtartotta magának. Persze nem minden százlábúnak van ténylegesen száz lába. A valódi százlábúaknak például tizenöt pár lába van.

A vékony, sárga színű százlábút rinyának hívják, szóval, ha valaki azt mondja neked, „ne rinyálj”, valójában azt mondja, ne százlábúzz!

A Magyarországon élő ezerlábúak közül egyiknek sincs ezer lába, de külföldön már fedeztek fel olyan fajt, aminek több van, mint ezer, így tényleg ők a lábrekorderek. A hozzájuk képest száguldozó százlábúakkal szemben ők igen lassan gyalogolgatnak. De ha valamitől megijednek, nem teljesen védtelenek: a vaspondró például büdös, fémes szagot ereget védekezésül.

Egy fonnyadt káposztalevél alól szürke „pincebogarak” menekülnek: az ászkák. A sötétebb hátú gömbászka szabályos gombóccá gömbölyödhet, így el is tud gurulni előled, ha óvatlanul nyúlsz hozzá.

Nagy, kövér, fehér színű jószágok araszolnak elő: a rózsabogár lárvái. Bár most még nem látszik rajtuk, felnőve gyönyörű, fényes páncélú rózsabogár lesz belőlük: szárnyuk nő, és repülve távoznak a helyszínről.

Ügyesen repül a fülbemászó is, szárnyát összehajtogatva hordja. Róla elmondható, hogy gondos édesanya, de a füledbe eszébe sem jut belemászni! Ha mégis megtörténik, az csakis tévedés lehet.

Ízelt lábakon jár az apró álskorpió is: mérge nincsen, emberre nem veszélyes, icipici méretű ragadozó. Egyik faja a könyvskorpió, a könyv lapjai között élő poratkákkal táplálkozik, jómaga akkora, mint egy kisebb betű. Saját szárnya nincsen, az álskorpió mégis képes repülni: nagyobb bogarak lábába kapaszkodva potyautazik.

És nálatok kik közlekednek a komposzt sugárútjain? Nézd meg, meséld el! Minden komposzt életközössége egy kicsit másmilyen!