LÉNYRAKTÁR

Olyasféle tér volt, mint a poros padlások. Kicsit sötét, kicsit pókhálós, kicsit büdös. Itt-ott, mint a háztető repedésein át, befúródott egy-két vékony fénycsóva. A fal mentén alacsony, tornapadhoz hasonló ülőalkalmatosságok. Különös teremtmények egész hada kuporgott ott. Első pillantásra talán plüssjátéknak gondoltad volna őket. De ezek bizony hús-vér lények voltak, szuszogó, horkantó életek. Úgy ücsörögtek ott, mint reszketeg nénik az orvosi váróban: szépen egymáshoz préselődve, ölbe fektetett kézzel, türelmesen, vagy inkább csak beletörődve helyzetükbe. Időnként valamelyik lény krákogott egyet, egyébként teljes volt a csend.

képzelt barát

Aztán egy hatalmas termetű, leginkább medvére emlékeztető teremtmény zsörtölődni kezdett. Először csak úgy maga elé dünnyögve, majd egyre hangosabban, a többi lénynek címezve mondandóját. Gyermekkorában persze kellettünk neki, igaz?! Akkor jól jött a kiskomának, hogy van egy képzelt barátja! Velem ijesztgette a kisöccsét! És nézzétek, mi lett velünk! Egy sufniba zárt minket! Ez a hála az együtt töltött percekért?

A többi lény egy darabig csak hallgatta, de úgy tűnt, a medveszerű figura siráma ragályos. Aprócska, falevélnél alig nagyobb manó vette át a szót. Úgy van!, sipítozta. Hálátlan alak lett belőle! Én például mindig csak akkor kellettem neki, amikor erősnek akarta érezni magát.

Lágy hangú, puha, meleg párnát idéző lény folytatta a kesergést. Engem akkor képzelt el, amikor hiányzott neki a mamája! Olyankor gondolatban mindig hozzám bújt. De most már saját felesége van!

(A folytatás a nyári számban olvasható)